kettő

engedtessék meg, kicsit remeg a kezem. pár órája még a friss sír mellett álltunk. szép, egyszerű szertartás volt; a tiszteletes jákob lajtorjájáról beszélt, és arról, hogy az angyalok talán a gondolataink, könnyeink, sóhajaink, amelyek felszállnak az úrhoz. mert -ahogy mondta- az angyalok nem fentről jönnek le, hanem tőlünk, a földről indulnak felfelé a lajtorján.
nem sikerült elkésnünk, bár negyed kettőkor indultunk a nokiától az üllői útról; aldo magabiztosan vezetett, a gps pedig segített, hogy ne tévedjünk el, és ne kelljen az útirány felől tudakozódnunk. ahogy leparkoltunk a temető bejáratánál, a mellettünk álló autóból egy bácsi szállt ki; hátára szíjazva míves tangóharmonika csillogott. rettentő sokan voltak, és szinte senkit sem ismertem a tömegből. nem mintha lett volna kedvem körülnézelődni… csak beoldalaztunk a téren szerteszét ácsorgó alakok között a családhoz, és szinte rögtön megérkezett a tiszteletes is. a hideg némán kúszott fel a lábszáramon; a fülem mintha tompa ólommal lett volna töltve; a derekamat pedig olyan egyenesen tartottam, amennyire ez lehetséges volt az éjszakai forgolódás és rémálmok után. a hang folyamatosan mondogatta: ne sírj, ne sírj, azt hiszem, néha a szám is mozgott, ahogy elismételtem. közvetlenül előttem norbi állt, lehetetlen frizurával (hosszú haját egy tincs kivételével, mely az arca előtt fityegett, a feje tetejére kötötte élénk színű hajgumival), tőlem jobbra edit néni és laci bácsi svédországból. fájt a jelenlétük; nem azért, mert edit csúnyán összeveszett mamával, és úgy tűnik, nem fognak kibékülni már soha, hanem azért, mert a nyárra emlékeztettek, mikor még "minden rendben volt". apáék és a fiúk ivonával a jobb oldalon álltak, valdemár fénytelenül és némán, összeszorított szájjal. márk arcán csorogtak a könnyek.
kint a sír mellett már, nem is tudom, talán közelebb álltunk istenhez, a kegyelemhez, az imádság könnyített a lelkemen, és újra belém villant: milyen régen voltam templomban, már nagyon hiányzik. ugyanakkor védtenek is voltunk, a család a csinos kis sírhely mellett kétoldalt, a többiek pedig szemben a pappal, mint a színházban;  a puha földbe süppedt a cipősarkam, és ahogy a temetőszolgák térültek-fordultak a koszorúkkal, úgy nőtt bennem a kétség. elment a józan eszünk? mi a csodát ácsorgunk itt, mint a birkák a karámajtó előtt, hát nincs jobb dolgunk? menjünk már haza, és sírjunk egyet… akkor léptem oda miklós mellé (akinek még köszönni sem volt időnk érkezéskor), és átöleltem a hátát. rázkódott a sírástól, és ahogy a karját a vállamra tette, éreztem, a testemmel éreztem, hogy körülveszi a fájdalom. folyni kezdtek a könnyeim, bár nem akartam, nem tehettem mást, csak lehajtottam a fejem -persze nem segített, mert az orromból is megindult a váladék- és rettentően sajnáltam magunkat.
szemernyi kétségem sincs afelől, hogy vili jól van. átkozódhatunk, hogy miért hívta őt magához az úr, de nem adatott meg nekünk, hogy tudjuk az okát. mégis, nem elég, ha lenyeljük a fájdalmat és csendben maradunk. hinni és hirdetni próbálom, hogy így kellett lennie, akármilyen szánalmasan is hangzik eleinte. még a fájdalmat is felülírja a bizakodás, hogy isten mindannyiunkkal tervez.
négykor már a vonaton ültem, kifelé néztem a fejemből és nem is próbáltam visszafogni a könnyeimet. vili, drága, szeretett nagybátyám, sosem fogom elfelejteni, hogyan tanítottál élni minket a saját példáddal.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2007. március
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: