három

türelmetlenség
olyan az agyam, mint egy túlbuggyantott szemeteskuka. homlesszek állják körül, és kincsekre vadásznak. aki keres, az talál. egyik gondolat hozzátapad a másikhoz, jaj, ilyenkor nem szabadna írnom, mert a végén saját idegpályáimat járom be poros lábbal. és a lábnyomok eltakarják a valódi képet: egy árva szó nem sok, annyi sincs bennem. na de.. minek is kellenek a szavak?
na ebből elég. ez van, amikor az élet kis fejembe nyomorítja egy egész lányregény tartalmát.
alkalmatlan vagyok bármire, ami csak eszetekbe jut. szavak, csak szavak… egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. kell egy ajtó, hogy bezárkózz, ami nincs, az már nem is vonz. mondd el egy vonalnak, mi az a gömb.
és ez még csak a felszín, amit a körmével lekapargat és a tenyerébe töröl az ember. csiszolatlan gyémánt, a szénmolekulák megbonthatatlan hálóba rendeződnek, a köztük lévő kötés felfogja és felhasználja a világból érkező minden impulzust (magyarul nem megy).
keress meg! hozz fel a föld gyomrából, áss ki az iszapból, tisztogass meg, csiszolj formára, és tegyél golyóálló üveg mögé! ha a fejembe látnál, pontosan tudnád, hogy a mondat egyáltalán nem ott ért véget, ahonnan az indulási pozícióból célba érni látszott. a mondat, amint írja önmagát. intertextualitás, te egzotikus nevű angyal!
kaleidoszkóp, csak színek, jelentés nélkül -mint amikor közös címert kellett rajzolnunk a saját címerünkből. az én szignóm egy daru volt, egyik szárnyán "fény", a másikon "árnyék" felirattal. idézőjel nélkül. a végén egy olyan mintát dobtunk össze, mely a rá eső tekintet, a levegő hőmérséklete, és a fejben zengő zene hatására pillanatonként változtatta színét, alakját és jelentését. hiába rajzoltuk le, nem tudtuk véglegesen rögzíteni. a gondolatokat nem lehet gombostűvel átszúrni, formalinba tenni vagy lepréselni.
ezért van, hogy hagyom az ujjaimat futni a billentyűkön, pedig tudom, hogy nem így akarom. ahogy lesz, úgy akarom.. vagy ha mégsem, el fog múlni az is.
már arra gondolok, talán a végtelen magány és a bizonyosságtól való félelem dolgozik bennem ilyenkor: írni bármit, mindegy, mit, csak ne kelljen az igazsággal szembenéznem. szeretnék valamit mondani, de lesznek benne szörnyek (ezt az idézetet annyiszor megkönnyeztem, hogy már babonából nem merem idézni, pedig gyönyörű, szívbemarkoló, és rendkívül hiteles képet fest arról, amit éreztem sokszor, bújócska kezét fogva, szeretkezés után, mikor csak hallgattuk egymás lélegzését)
hihetetlen, mennyiszer megtörténik, hogy csak írok, tudom, hogy nem lesz vége, és mégis, csinálom, pedig
parbleu!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2007. március
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: