négy

a levegőben érezni a csalás édes illatát, de most még tavasz van, és én megrészegülten szívom be pórusaimmal a napfény gerjesztette energiát. úgy tűnik, ma teljességgel alkalmatlan vagyok mindenre, beleértve az írást, codecletöltést, tanulást egyaránt. szar érzés; tekintve, hogy az idő kicsit sem fog várni arra, hogy én magamhoz térjek, és folytassam a munkám. tegnap bezzeg, mikor semmi dolgom nem lett volna, még véletlenül sem ültem volna le, hogy bármi értelmeset csináljak. most már sajnálhatom.
naplót sem írtam hetek óta; ennek egyik oka, hogy az utolsó bejegyzés szól vili haláláról, s valahogy nekem nehezemre esik kinyitni a füzetet és folytatni az írást, mintha csak kakukkosóra lennék a falon, betűket köhögve ki meghatározott időközönként.
másik ok, hogy képtelen vagyok összeszedni magam. rettenetesen magányosnak és ehhez mérten szerencsétlennek érzem magam -azaz: feljogosítva rá, hogy boldog-boldogtalannak elsírjam bánatom ahelyett, hogy szembenéznék a gólemmel, és kimondanám a nevét.
azt akarom, hogy elmúljon. a hiány, ami kitölti mindenemet, a szorongás, ami megbénít, a köd, ami egyre sűrűsödik körülöttem… nem fáj semmi. csak porba hulló falevelek vannak, de ólomsúlyú mindegyik. az egész létezés annyirra irreális, hogy kénytelen vagyok behódolni a törvényeinek. kinézek a vonatablakon, és danit látom. kinyitok egy könyvet, és az ő hangját hallom. tükörbe nézek, és érzem őt a hátam mögött. keservesen vergődöm kifelé a veremből (love is a sötét verem, mondta dienes tanár úr, és mi kinevettük), és valahogy tudom is, hogy még mindig nincs hatalmam az események fölött. amíg az érzelmeim várat építenenek körém, addig biztos nincs.
de ebben a várban még mindig nagyobb biztonságban érzem magam, mint akármilyen harcos karjai közt. félelmetes bizonyossággal tudok beszélni róla, mi vár rám. bújócska… vissza fog jönni, ha nem hozzám, hát majd megtudja, hogy tévedett, édes istenem, ne hagyd, hogy ezt leírjam, nem vagyok hajlandó belenyugodni, hogy várnom kell rá, míg csak csoda nem történik, az nem lehet, hogy ez van nekem megírva, hiszen én megérdemlem a boldogságot -hogy mellette boldog voltam, hát azon most át kellene siklani elegánsan; leszek én a hajó, amely a túlvilág partjára viszi a lelkeket, hát nem tehetek róla. igazán. nem én mondom a hangnak, hogy mit sugdosson a fülembe.
tény: amit álmodom, megtörténik. nem álmodom még arról, hogy visszajön. de nem halt meg, és a napnak egyetlen perce sincs, amely engedélyt adna erre a lehetőségre. ez az út zárva van. arról álmodom, hogy találkozunk. és tegnap megláttam megint: minden megismétlődik.
sajnálom, hogy még mindig képtelen vagyok értelmesen kifejezni magam. azt hittem, elmúlt, de most látom, hogy a magány bénítja meg az idegpályákat, hogy csak körbe-körbe botorkálok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2007. március
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: