hat

haszontalanságom teljes tudatában…
néha semmi sem úgy működik, ahogy működnie kellene. néha az univerzum egyetlen lila foltba sűrűsödik az ember testén. néha hiába nyomkodod a gombokat, előre tudod, hogy semmi sem fog történni.
de legalább itthon vagyok, és írhatok. always look on the bright side of
pontosan nem értem, mi is akar ez lenni. igyekszem nem gondolni a hiányra; tegnap kipróbáltam, hogy beszélek róla, és egyáltalán nem lettem jobban tőle. nem mondom, hogy örökre, de egy időre biztosan vége az elhagyott szerelmes-monológoknak.
de mégis, minek örüljek? hogy egy árva gondolat sem jut eszembe, amin megvethetem a lábam? hogy a talaj alattam már illúziónak is kevés? nincs mese, itt megint lányregényt kell gyártani. szeretetre vágyom, mindegy, kitől, mindegy, hogyan, de azt akarom, hogy éreztesse velem, fontos vagyok neki. az kevés, hogy gondol rám -tudom, hogy gondol rám, de az nem segít. hasznossá akarom tenni magam, dolgozni valakiért, tudni reggel, mikor felkelek, hogy ma is érdemes, mert számítanak rám, és ennél nem is kell több. csak mondja el nekem. beszéljen hozzám. nézzen a szemembe
tegnap megint feltettem a kérdést, míg a töksötét utcán felfelé ballagtam: miért mennek el az emberek? és vajon aki marad, az honnan veszi a bátorságot, hogy ezért felelősségre vonja a másikat?
illúzió, minden csak illúzió.
nem akarom a nyarat sem. félelmetes a felismerés, hogy idén nyáron dolgoznom kell, nincs többé nyári szünet, lustálkodás, hová menjünk-dilemma. monoton zakatolás lesz. mi marad akkor belőlem? úton akarok lenni, látni a napot, ahogy felkel és végigsöpör a világon, beszívni a tenger illatát, túrázni, menni, elfáradni. mi lesz, most már hónapokkal korábban meg kell tervezni mnident, hogy alkalmazkodni tudjak a kötelezettségeimhez? nem indulhatok el csak akkor, amikor kedvem tartja.. kedvem… az életösztön
el kell mennem most a gép elől és bekapcsolni a tévét, hogy ne halljam a hangot, amint gonosz tanácsokat motyog 
 
utólag: egy hétig bírtam harcolni, aztán megírtam a levelet, pedig tudtam jól, hogy dani nem fog válaszolni. megírtam mégis, elküldtem, fellélegeztem, és azzal vége volt. lézerélességű villanásban láttam a pillanatot, mikor elszakadt a kötelék, ami hozzá fűzött. most vége van és kész. irtó fura érzés, egyszerrre forró és hideg, egyszerre fájdalmas és megnyugtató. nem először jut ma eszembe: ilyen lehet, mikor az ember kijön az elvonókúráról?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2007. március
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: