nyolc -jah’s warriors

a szobámban a fokföldi ibolya napról napra új virágot hajt. nem tudom persze naponta ellenőrizni, de az elmúlt héthez képest vagy négy új bimbó jelent meg a levelek között. mikor láttam utoljára a lila szirmocskákat, tavaly februárban, tavalyelőtt decemberben? csak arra emlékszem, akkor is nagyon mélyen önsajnáltam…
de nem; megfogadtam, hogy vége van, nem írok róla többet.
2007. március 17. szombat, almássy tér. szocialista látkép, emo-sok és raszták az előtérben, mint absztrakt dátumjelzők: a huszonegyedik században vagyunk. csodával határos módon sikerült belecsöppennem a buliba, ugyanis a zara történetében még sosem fordult elő korábban, hogy szombaton kilenc előtt öt perccel rendbe tettük az üzletet. így azonban fél tízkor már fent voltam a koncertteremben (megérte, megérte, mondogattam, kisebbfajta vagyont fizetni a belépőért). persze, hogy megérte! az öcsém átszellemült arccal állt a reflektorok fényében. keze és a basszusgitár mintha mindig is barátok lettek volna. ügyes voltál, ennyit tudtam csak mondani neki, mikor a parti közepén leléptem, de akkor még nem is fogtam fel az egészet. most már tudom, csak a szavakat nehéz hozzá megtalálni. az énekes-motyogós fiúk aranyosak és rendkívül tudotmódosult állapotban voltak, a dobos viszont irtó feszesen összetartotta, amit tudott. a gitárosok -többek egybehangzó véleménye szerint- értik a dolgukat, csak a hangulatot nem vették fel; álltak, mintha egymagukban viselnék a világ minden terhét, és ez meglehetősen rontotta az összhatást. reggae-koncert, könyörgöm; legyen már egy kis élet a színpadon! volt még billentyűs is?  hát, mit mondjak, rá nem emlékszem, de le a kalappal előtte is, hogy rendesen állta a sarat a kivételes koncentrációt igénylő feladatban. miki pedig, igen, róla akartam írni, és nem azért, mert olyan állati jó volt, hanem mert a testvérem, szeretem és büszke vagyok rá. alig pár hónapja kezdett csak gyakorolni, teljesen egyedül, és mégis megcsinálta, hibátlanul. élvezte a dolgot, ez látszott rajta, és ezért külön irigylem is. egészében véve hihetlenül elégedett voltam, köszönhetően a tudatnak, hogy családom egy tagja letett valami igen látványosat az asztalra. ladánybene-előzenekarnak lenni igenis nagy szó! és ezt nem csak én tudom; mindegy, nem ez a lényeg, hanem hogy eről lehet beszélni, sőt: ezzel dicsekedni lehet, és ahányszor csak elmondom valakinek, mit teljesített az öcsém, érzem, hogy érdek nélkül vagyok büszke rá. hogy ennek semmi értelme? már hogyne lenne, ütköztetni magamban a vele kapcsolatos érzelmeimet! mindig is büszke akartam lenni rá, még akkor is, mikor szinte biztosra vettem, hogy egy szép napon mindannyiunkat leöldös és egyenként megsüt serpenyőben -még akkor is hinni szerettem volna, hogy kicsit jobb nálunk (mint ahogy minden testvéremről ezt gondolom). és most bejött
nagyjából ennyire voltam most képes

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2007. március
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: