tizenegy

jogok és kötelességek. felelősség. hazudni bűn

félek, azt hiszem, félek, hogy lehull rólam az álarc, és védtelenül maradok a világban. nem mintha bárkit is érdekelne, mit rejt a maszkom, de hozzám tartozott. szerepeket tanultam be, magamhoz idomítottam a környezetemet, otthonossá tettem, mint egy nappalit. de ennek a szobának nincsenek ablakai. falait hazugságokkal tapétáztam, és a bútorokat tömény ámításból faragták. itt minden csak csalás, és én ebben élek.

most, hogy az agyamat tompán üli meg a migrén, könyörtelenül emlékeztetve a világban jelen való idő múlására, le kell vetnem a jelmezt. nincsen számvetés, őszinteségi roham, nem történik semmi. csak tükörbe nézeek, és a pillantásban elkapom a menekülő árnyékot. hiszen nincs hová menned, mondom neki szomorúan. de itt nem vár rám senki, megbuktam, elmegyek, mielőtt eltaszítanak, válaszolja, szemernyi érzelem sincs a hangjában. rosszul megtanult szöveget mond fel. megsajnálom. ne haragudj, amiért idáig jutottunk. én teremtettelek, vigyáznom kellett volna rád, de nem tettem, elbújtam mögéd, és ha szólítottak, téged toltalak előre mindig. mert féltem. nem kellett volna rád bíznom mindent, mert te csak bábu voltál, amit én mozgattam, én adtam a szavakat a szádba. nem is érteheted. hiszen nem is létezel.

csak én vagyok. teljesen egyedül vagyok. és mit értem el vele? szavak bukkannak elő a tudatom mélyéről, mint víz alá nyomott gumilabda. görcsbe rándul a gyomrom az emléktől. nincs szükségem senkire…

nem akarok egyedül maradni. még nagyon hosszú utat kell bejárnom ahhoz, hogy megtaláljam a helyet, ahol lennem kell (ha egyáltalán van ilyen hely) és semmi erőm most azzal a tudattal nekivágni, hogy senki sem fog mellettem állni, ha megérkezem. az hagyján; de egész végig egymagam leszek. ebbe nem vagyok hajlandó belenyugodni. azt még nem tudom, pontosan mit kell  tennem, de… you’d better let somebody love you before it’s too late

akit szeretsz, akit szeretsz, azt meg sem próbálod megóvni önmagadtól. azt képzeled, te tökéletes vagy, neked mindenből a legjobb jár, és akit szeretsz, az nem lehet más, csak sérthetetlen.

Hírdetés

tíz

nem is bejegyzés ez, csak amolyan post-it cetli, amit az ember a fürdőszobatükörre ragaszt, hogy reggelente jókedvre hangolja magát. tekintve, hogy nyomorultul egyedül vagyok, elmenekültem egy meddő családi vita színteréről, amitől -úgy éreztem- felfordul a gyomrom, megcsikordul a fogam, és gyerekkori rémképeim újraélednek; mindent egybevetve ki merem jelenteni, semmi sem történik ok nélkül, és az okok feltétlenül nekünk kedveznek. nekünk, homo sapienseknek.

röpke tíz perc alatt szállt el nyugalmas (bár hullafáradt) húsvéti hangulatom, miután az első gúnyos vádtól átitatott hang felcsattant a lakásban. beledobáltam a ruháimat és hűtőben talált maradékokat a táskámba, és ahogy voltam -locsolókölnitől illatozva- kibaktattam az állomásra. mit nekem magány, gondoltam közben, mit nekem csendes este egyedül a nagyvárosban, nincs szükségem senkire, egyébként is rendszeresen rémálmodom most már mindegy, hol vagyok. a vonaton kellemetlen tömeg volt, de szerencsére a zenébe kapaszkodhattam, mint kikezdhetetlen pajzsba, így széles mosollyal mertem leülni három csinos fiatalember mellé. a mellettem ülő fiú csak hatalmas, barna szemét emelte rám, a velem szemben terpeszkedő viszont azonnal barátkozni kezdett, üvöltve. a háromnegyed órás út végére a fülke összes utasa tudomást szerzett róla, mit hallgatok, mit olvasok, és milyen szép a szemem szemüveg nélkül. szép a szemem. ide akartam kilyukadni. a sarokban gunnyasztó fiúval néha egymásra néztünk két ordítás között, amit a szomszéd srác eleresztett, és ahogy elmosolyodott -komolyan, csendesen- láttam, ő is ezt gondolja; nem tehettem mást, visszamosolyogtam rá.

nem tudom, miért mentem bele a heccbe -talán mert olyan nagyon vágyom már egy kis szeretetre. talán mert ideje elhitetnem magammal, méltó vagyok rá, hogy az emberek észrevegyenek, ki kell húznom magam és szembenézni a kihívással. mi volt ez, ha nem kihívás? szabályosan kedvem támadt, hogy feszítsem a húrt, amíg lehet… szerencsére nem volt rá idő

mindenesetre most elégedett vagyok, hogy eljöttem otthonról és felszálltam arra a vonatra

kilenc

valami történik.

a testem fáradt. a lelkem üres és hideg. az agyam mint egy ragadós massza, gyűjti a világból érkező információt. akár egy nagy kirakósjáték, csak egyik darab sem illik a másikhoz. várom, hogy valaki helyükre tegye a részleteket.

egyedül lenni jó. ülni egy korsó levendulateával a tévé előtt egy állati hosszú, kegyetlenül hangos munkanap végén, kinyúlt alvóspólóban. a mosogatóban hagyni a szennyes edényt. hallgatni a hangot; simogató és sosem hazudik. egyedül lenni jó, mégis hiányt érzek. ki sem kell mondanom, tudom, mi az… ki az.. de most nem önsajnálatból futnak felé a gondolataim. most nem fenyeget börtönnel a magány, nem telepszik rám a süket csend.  most már vége van

szeretnék szép lenni. szeretném, ha sütne rám a nap, és nem kellene hunyorítanom. szeretném, ha mindig szólna a zene, hogy elmékeztessen: Isten szeret  minket. szeretném, ha valaki várna rám. nem számít, mikor és hol; csak tudni szeretném, hogy az idő és tér csupán emberi létünk korlátai, amelyeket hatalmunkban áll átlépni.

halványan emlékszem az elmúlt álmaimra. bújócska hazajön velem gárdonyba, családi ebédre, elkísér a dolgaimat intézni. csaba… csaba és én egy ablakból nézünk le az utcára. osztálykirándulás. a fények mindenhol nyomasztóak és tompák, hideget érzek. egyik álomból sem derül ki, sikerül-e véghezvinni a terveimet, de mintha mindig történne valami.

holnap este végre látom a családomat.