tizenhárom

 amit most szeretnék azt úgysem mondhatom el pedig azt akarom hogy tudd hiszen tudod úgyis akkor minek beszélni róla de hát miért is ne lehetne el akarom mondani hogy

vágyom rád nem ahogy egy társra vagy egy új ruhára hanem ahogy egy távoli földrészre vágyik az ember olvas róla nézegeti a képeket elképzeli kiszínezi hogy milyen lesz az út ha majd megérkezik süt-e a nap nem várja senki nem vendég lesz hanem hazaérkezik tudja hogy álmodik hogy csak hazudik hogy ha tényleg meglátná nem olyan lenne semmi mint a képzeletében csak az érzés hogy hazaérkezett

úgy álmodom rólad ahogy új idegen otthonába lép az ember tudom hogy nem te vagy az akit elképzelek nem lehetsz te mert téged nem birtokolhatlak de az akit magammal viszek tőled az egyedül az enyém az enyém becézgetem simogatom beszélgetek vele és kérdezés nélkül erőszakosan szeretem

de akire én vágyom az te vagy te akihez megyek akivel beszélgetek akihez nem merek hozzáérni mert félek hogy megijed te vagy akivel együtt lélegzem de aki nem nyitja meg magát előttem mert te mindig egyedül vagy és én sajnállak téged

tisztellek mégis úgy vágyom rád ahogy önző emberek tudnak csak szeretni

Hírdetés

tizenkettő

Minden este jönnek a szörnyek

egyszer csak vége van; nem tudni, hogyan, de az ember szakadékba zuhan. felkiáltok, hogy legalább a hangról tudjam, miért van. (bár lehet, hogy nem is én kiáltok, már ezt sem én csinálom, már kérdéseket sem szabad feltenni) mindegy; vége van mindennek, ami volt, és valami teljesen más van. csendesen azt mondom: vigyél magaddal oda, ahová mész. vigyél magaddal oda, ahol lenni akarsz. mert ott akarok lenni én is (sziszegők a mondat végén). közben végig tudom, nem mondhatok ilyet. üvölthetek, hogy gyere értem, ölelj magadhoz, és soha többé ne engedj el. mondj valamit, bármit, csak halljam megint a hangodat. kérdezz. nézz rám. nézz rám, és láss belém

én tudom, mi a béke. és én tudom, mi a háború

 

minden este jönnek, és felfalnak. sem könnyek, sem ígéretek nem hatják meg őket. hazugsággal nem lehet őket lekenyerezni. a világ, amit minden nap felépítek magamnak, magamból, minden éjjel martalékuk lesz. minden, amit tehetnék, hiábavaló. nyelem a könnyeimet és felkínálom magam. gyere, és vedd el. pusztíts el. tépj szét, gyújts fel, fojtsd belém a szót. úgysem árthatsz nekem.

és akkor minden eddiginél erősebb félelem szakad a lelkemre: aki rám vigyáz, abban nincs hiba. felettem áll, és figyeli, ahogy minden éjjel ellepnek a szörnyek. így akarta, már régóta készített rá, hogy jönni fognak, és én tudtam is, csak hamis kikötőben ringattam a hajómat. soha, sehol nem voltam nagyobb biztonságban, mint most itt.