…és mire rászántam magam, hogy írni kezdjek, tökéletesen kiürült az agyam. rájöttem, mennyire egyedül vagyok, és bármit csinálok, nem szólhatok senkihez. az élet, amit megteremtettem magamnak, amit fáradságos munkával felépítettem, amiben otthonosan mozgok, magányos. nem sajnálom, persze, hiszen akkor kilépnék belőle -inkább arról van szó, hogy nem készültem fel a "valódi" külvilág támadásaira. hogy eberek jönnek, mennek. élnek, meghalnak. születnek.
tulajdonképpen boldog vagyok… vagyis még nem érzek semmit, de ez jó semmi. nyugodt
csak valami ösztön mozdul még bennem ilyenkor, hogy szóljak, hogy kinyújtom a kezem, de nincs már ott. és megijedek, hogy én (is) ezt akartam, mégsem vagyok elégedett. végül is mindegy, változtatni nem tudok, panaszkodásból pedig elég már
nincs itt, akire vágyom, és ez tény. még mondogatom, de attól még igaz. a reflex miatt dobog még a szívem, gondolom néha, de közben szorítok, hogy elmúljon. hogy ne szólongassam, ha valami történik. ne akarjam neki elmondani
nahát, ez van. szeretném, ha tudnád, szerelmem, hogy nagyon sokat gondolok rád. imádkozom, hogy rendben legyenek a dolgaid, imádkozom, hogy boldog legyél. boldog és szabad. láss világot, dolgozz, tanulj, szeress és élj jól. és imádkozom, hogy ne gyere haza. csak mégis.. bármit gondolok, azt akarom még, te tudd meg először. és ezt nehéz leküzdeni. beszélek hozzád. most is
na jól van, ebből már nem lesz semmi
a húgom októberre babát vár
ánosi juci 