huszonegy

nem játszom el a nagy halált, hogy milyen furcsa itthon lenni, mennyire új és idegen a régi megszokott otthon, az emberek, a helyzet… tulajdonképpen ahhzo is fáradt vagyok, hogy leírjam, milyen itthon lenni. itthon vagyok?

úgy érzem, ottragadtam félúton a gondtalan nyár és a kisbetűs hétköznapok között, és ez nem feltétlenül az idei nyárra vonatkozik. élvezem ezt a lebegést, nem akarok leszállni és gyökeret verni, de a felhők között szárnyalás sem elégít már ki.

egyelőre unatkozom. illetve… szokás szerint hagytam a dolgokat kicsúszni a kezem közül, és most időre és energiára van szükségem, hogy visszaálljak. időm van, az energiám viszont nagyrészt migrénre megy el, ettől türelmetlennek és csalódottnak érzem magam. majd, ha a gondok már elborítanak, nem lesz alkalmam a migrénre sem panaszkodni

hiányoznak a lányok, a délutáni kávé és heverés, a beszélgetések. hiányzik budapest, az élet íze, ahogy pezseg, csak pezseg bennem, hiányzik a munka. de még nem akarok senkivel találkozni, még csak feküdni akarok és nézni a plafont. egyedül szeretnék lenni, befelé figyelni egy kicsit. az elmúlt lidérces éjszakát, két rémálom között, azzal töltöttem, hogy a telefont tapogattam. hívjam, ne hívjam, ha nem csörög ki, szerencsém van, de ha felveszi, vajon mit mondok neki? ezt akarom egyáltalán?

valami feladatot ki kell találni magamnak, hogy ne legyek útban a családomnak, és a kísértésnek sem

Hírdetés

Pablito

hogy miert nem irok az Olaszrol? nem is tudom, talan mert nem nagyon volt idom ra…tervezgetem mar regota, hogy megorokitem, legalabb par sornyit szanok ra a kis naplomban, de meg mindig keresgelem a szavakat. bucsubeszedet fogok irni rola.

elhagyom; megmondtam mar neki az elejen, csak soha nem jott az igazi alkalom, hogy veghez is vigyem, amit terveztem. szo nelkul lelepni, az nem az en stilusom; o pedig minden leheto modon megkonnyitette, hogy oszinte legyek vele. meg nem tettem meg…

minden, amire emlekezni szeretnek vele kapcsolatban, az szep. melto ra, hogy leirjam.

az elso talalkozas… romantikus lanyregenybe illik, le sem irom. meglattam, ahogy tancolt es nem tudtam megallni, hogy ne mosolyogjak ra. eszrevette, es attol fogva nem engedte el a tekintetemet. adjam meg a telefonszamomat, kerte, mikor vegre a kozelembe ferkozott. nem es nem. soha tobbe olasz, mondtam en, es utasitottam, masnap este hetkor legyen a christchurch katedralisnal. sokaig vacillaltam, elmenjek-e, de persze a jobb agyfelteke gyozott. nem bantam meg; mindent megert a latvany, hogy ott all a templom toveben es engem var.

okos, intelligens, humoros -kiderult mar az elso randin, de hat ha nem lett volna az, nem is lenne most mirol irnom.

a bizserges, ami korullengi (meg akkor is, mikor alszik), a hangja, ahogy beleveszi magat az ember lelkebe, a zene, igen, azt hiszem, zene van benne. es gyonyoru

nem latin isten, nem reneszansz szoborszepseg, hanem igazi, hus-ver-izom csoda. nem tudom a szememet levenni rola, ahogy mozog, ahogy letezik, mindene termeszetes. az csak szomoru adalek, hogy Danira emlekeztet, de hat mit is gondoltam, hogy majd vege lesz a bujocskanak, ha egyszer en odebballok… naiv gondolat.

az ajtoban var, torolkozoben; a zuhany alol jott ki, mikor kopogtam. oriasi szemekkel nez ram: hogy jottel be? nem adom ki a titkaimat, mondom mosolyogva es beslisszanok mellette a szobaba. puha illata van, a matrac mellett gyertyak egnek, a CD-lejatszobol mi is szol?, deep purple, azt hiszem. mindegy. megtorolkozik es mellem heveredik. kisajatit. reszeg. mi marad nekem, kerdezem nyugtalanul, ha te igenyt tartasz minden testreszemre? elgondolkodik, majd kiboki nagy komolyan: semmi. nekem nagyobb szuksegem van rad.

tejeskavet hoz, muzlistalban. szerda reggel van, kodos felhomaly. undorito, vattaszeru ido odakint. a radiobol egy olasz ska-zenekar ordit. beleszurcsolok a talkaba. tettel egy kis kavet a cukorba? ram nez, ertetlenul. tudod, hogy nem birom a cukrot. mosolyog. meg akarlak olni, nem mondtam meg? szolhattal volna elobb. megpuszil, kave- es dohanyillatu az arca. most mar az enyem is.

vasarnap delutan, ebedet foz. imad fozni. a szobaban fekszem egy Alex Garland-konyvvel, mig o a konyhaban ugykodik. Amelie, kiabal ki neha, sodorj nekem egy cigarettat, Amelie, gyere, nezd meg a kagylokat, halottak, Amelie, gyere, nezd meg a rakokat, Amelie, kesz van, gyere, ehen halok. sirva fakadok. soha meg nem ettem hasonlot. nem is lattam meg ilyet… feher husu rozsaszin rakokat, hajszalvekony csapokkal, kis labuk doglotten log. kiszabaditjuk oket a pancelbol, es paradicsomos szoszba martogatva megesszuk, meleg, ropogos heju kenyerrel. ki akarom vinni a tanyerokat, miutan mindent elpusztitottunk, de ram szol, ne csinaljak semmit, pihenjek, majd o mindent elintez. ket atokrossz lannyal lakik egyutt… visszajon, kesz a furdoviz, nyujtja a kezet, hogy felsegitsen.

keso ejszaka van, a sotetben fekszunk, csak az utcai lampa sarga fenye vilagit a falon. hozzam torleszkedik. ne jatssz velem, mondom neki, nem vagyok jatekbaba. mi az a jatekbaba (nem ismeri a szot: doll)? nezd meg a szotarban, es o megnezi, majd felhaborodva fordul felem, minek nezel te engem, en nem jatszom babakkal?! nem ertem, miert ilyen feldult. tulajdonkeppen hagyom neki, hogy jatsszon, mi mast is tehetnek, nincs semmim, amit neki tudnek adni. de azert nem esik tul jol, teszem hozza csendesen. kozli velem, hogy sertodos vagyok. de nem! de igen! de nem! de igen! na jol van, inkabb szeretkezzunk.

a parkban heverunk, nezzuk a focizo kisfiukat. zenet hallgatunk. a boom-boom nagyon tetszik neki. ovatosan teszem a fejem a karomra, a felkaromon friss, voros harapasnyom diszeleg. egy het mulva bezoldul, majd meg egy het kell, hogy lassan eltunjon. o csak nevet, hiszen az enyem vagy, mit szamit, ha megjelollek? nem erti, mit nem ertek

indiarol mesel, olaszorszagrol, a csaladjarol es egy percre olyan erzesem tamad, en is ott akarok lenni. tangoharmonikan jatszik a csaladi unnepeken. harom kutyaja van.

minden mas, amit gondolok rola, tulsagosan fajdalmas. Dani, suttogom, es probalom a konnyeimet lenyelni. ne beszelj ugy, ne mozogj ugy, ne erezz ugy, mint Dani. ne olj meg ugy, mint Dani. el foglak hagyni. nagyon sirtam akkor ejszaka, es o megijedt. nagyon faradt voltam, nem tudtam abahagyni a sirast, pedig mar csak csuklottam, o pedig riadtan olelt magahoz, eleg mar, Amelie, ne sirj, ne sirj. jo, nem sirok, csak hagyj beken. utaltam magam.

es amikor Papa meghalt, o ott volt mellettem. csak azt kerdezte, mikor, tudott mindent, ahogy az arcomra ranezett. aznap este hazakisert, szotlanul, mosolytalanul, nem tudom, mit gondolt, de en halas voltam erte, hogy fogta a kezem.

nagyon oreg vagyok, sohajtott fel, ahogy a fenykepet meglatta, amit csinaltam. szep vagy, valaszoltam

dublinda 3

milyen konnyu az elet, ha jol csinalod… 

sut a nap, enekelnek a madarak, az emberek mosolyognak, es nem latszik rajtad, hogy ejjelente rosszat almodsz. nincs idod gondolkodni. robotpilota vagy, valaki nyomja a gombot huszonnegy oran keresztul, te pedig csak kattogsz. es azt hiszed, hogy elvezed.

nincs is miert panaszkodnod, szerencsere egy robotnak nincsenek erzelmei. gondold meg, ha ember lennel, fajna reggel az ebredes, ha nem azt latnad magad mellett, akit ejszaka kepzeltel. mit szamit tulajdonkeppen, hogy kit olelsz? azt hazudsz, ami csak jolesik, senkinek nincs joga szamonkerni rajtad, mirol fantazialsz. az elet szep, es neked jogod van hozza, hogy elvezd. es rohanj es tancolj es uvolts es ugralj vagy csinalj barmit…

bujocska, hianyzol. hianyzik a hangod, ahogy a nevemet kimondod. hianyzik az illatod, a mozdulataid, a lenyed, ahogy korbevesz. de nem panaszkodom. szeretnem, ha tudnad, mennyit gondolok rad, de tudom, hogy mar nagyon messze vagy. csak azt szeretnem tudni, van-e egy hely, ahol biztonsagban erzed magad.

mert en jol vagyok. veled vagy nelkuled -igazan nem szamit. szeretem az eletet, es nem hagyom, hogy barki elvegye tolem.

folytatnam meg, de mennem kell