egy kiállítás képei

nem tudom, mi történik.
miért fáj a fejem egész nap? miért nem tudok aludni? miért nincs étvágyam? miért veszekszem mindenkivel, akivel nem is szeretnék? miért nem kezdek magammal valamit?
most már nincs hová menekülni, ha eddig reméltem, hogy van egy út, most már nem áltathatom magam tovább. de mégis.. nagyon félek. nem tudom magam megmenteni. olyan nagyon egyedül érzem magam, hogy még a lélegzetem sem mozdítja meg a  levegőt. gyakorlatilag a semmiben bolyongok, sejtettem egy ideje, de most mélyen vág belém a felismerés. nem, nem panaszkodom. ez csak ténymegállapítás. egyszerűen látok másokat, és ha magamat összehasonlítom velük (bár ez sosem ment könnyen), látom, nincs semmi.
amikor Istenhez beszélek, csak akkor érzem, hogy élek, és ez elég riasztó. mostanra már elég okosnak kellene lennem ahhoz, hogy érzékeljem, ha letérek a kijelölt utamról, ha megkísért a gonosz, vagy éppen ha az Úr gyönyörködik bennem. de többnyire csak rohanok keresztül mindenen, fel sem vetődik a kérdés, van-e valami keresnivalóm a helyen, ahova vetődöm. minek is tudjam? csak pihenni állok meg, csak kifújom magam, és aztán megyek tovább. mit érdekel, ha az Úristen keres engem? aztán, mikor imádkozom, hirtelen megváltozik a világ. olyan nagyon egyszerűnek, könnyűnek érzem a feladatokat, magától értetődőnek. de nem tudom megtartani.
beszélgetni sincs kedvem. most már tényleg elég régóta vagyok itthon ahhoz, hogy hiányozzanak a barátaim. de valahogy nem érzem a késztetést, hogy megkeressem őket, talám mert nem merem bevallani, hogy többségüktől szándékosan vágtam el magam. mint az Olasz (rossz példa, de most a legaktuálisabb)… megkérdeztem, miért adta meg az otthoni telefonszámát, de nem érdekelt a válasz, olvasatlanul töröltem, és nincs most semmilyen csatorna, ahol elérhetem. később még bánni fogom. vagy megköszönöm magamnak, hogy ilyen erős voltam. hehe
és olyan nyomorultul szánalmas ez az egész. kínlódom, hogy nincs kihez szólnom, de nem emelném fel  a telefont, ha belepusztulnék, akkor sem. csak várok. várom, hogy két hónap (vagy még több, sokkal több) semmivé váljon, meg nem történtté, és visszakapjam, amit az idő elvett tőlem. gyertek vissza hozzám, és szeressetek, foglalkozzatok velem, óvjatok meg, és mondjátok, hogy nem érhet semmi rossz el hozzánk. nem bírok többet egyedül lenni, mert akkor jönnek és felfalnak, tudom. megint eljönnek értem. hiába a fénykép a falon, már nem mosolyog senki a lencsébe.
miért vagyok itt, miért csinálom ezt, nem tudom. ki fogja megmondani?

következő

nem tudom, mi ez, ami megmérgezi a szervezetemet. magány vagy gyűlölet, de érzem, hogy felemészt. persze, mert hagyom… kit is hibáztatnék? a mantrák még mindig visszhangzanak a fejemben, így elég nehéz a pozitív dolgokra koncentrálni magam körül. egy pillanatig attól féltem, ez már a téli depreszió lesz, de talán van esély rá, hogy idén megúszom, ha… ha történik valami, ami kirobbant az éjjel tévézek-olvasok nappal fájdalmas képpel járok a világban állapotból. ez az, ami a legjobban megrémiszt. hogy nincs kedvem felkelni, enni, élni. fáj mindenem, fizikailag és lelkileg, és hagyom magam ebben a langyos lében ázni. legjobb lenne elmenni messzire és nem csinálni semmit, gondolom álmatlanul, de az sem vezet semmi jóra. megpróbáltam, és nem használt. aztán meg, vitatkozom magammal (erre még van humorom, éljen!) semmittenni itthon is nagyon jól lehet, ahhoz nem kell elbujdosnom. de én szeretnék!!! szeretnék távol lenni mindentől és mindenkitől, akit ismerek és akinek az arcába nézve csak saját reménytelenségemet látom. nem akarok senkitől segítséget kérni.
azt hittem, ha nekiállok leírni, kijön a történet végén, mi is a bajom igazából. de már látom, nem lesz semmi. csak fáj tovább, mert nem vagyok képes ellenállni neki és határozottan elvágni minden szálat. attól félek, már annyira körülfont, hogy magamat is megsérteném, ha összevissza hadonásznék valami éles szerszámmal.
eleinte, amikor felfigyeltem rá, tényleg azt hittem, a magány támadt rám, csak megijedtem a váratlan hatalomtól. hazajöttem, vákuumban lebegek (ott nem is lehet lebegni, mindegy), semmi hír a suliról, (megint) nincs munkám és pénzem, hasonlók. és ettől hirtelen nagyon fáradtnak és betegnek kezdtem érezni magam. aztán meg… nem tudtam mit mondani az embereknek, akiket szeretek. legjobb lett volna csendben várni, míg elmúlik, de itt volt ez a csodálatos esküvő, nem lehetett különcködni, kényeskedni. és amikor végre elengedhetném magam… rájövök, hogy nem lesz olyan mostanában. most meg kell csinálnom a sulit, végére akarok járni minden útnak, amibe belekezdtem, aztán tovább tágítani a tudatomat, építeni a váram falait. ha valami csoda folytán össze is futnék valakivel, akiben meg merek bízni annyira, hogy közel engedjem magamhoz, elsősorban nem a könnyeimmel szeretném meghódítani. ha majd valaki végre érdeklődést mutat irántam, szeretnék erősnek látszani. legalább egy ideig.. míg el nem döntöm, mit tudok kezdeni vele.
úgy beszélek, mintha kész tervem lenne valmire. cseppet sem önámító, tekintve, hogy egy árva fix pont sincs az életemben. nem mintha bánnám, csak… mindig beleesem a csapdába, ha megpróbálok megfelelni a környezetem elvárásainak ahelyett, hogy képességeim szerint cselekednék. most megyek, és utánanézek a pannon tükör pályázatának

napok

2007. szeptember
h K s c p s v
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...