nem tudom, mi ez, ami megmérgezi a szervezetemet. magány vagy gyűlölet, de érzem, hogy felemészt. persze, mert hagyom… kit is hibáztatnék? a mantrák még mindig visszhangzanak a fejemben, így elég nehéz a pozitív dolgokra koncentrálni magam körül. egy pillanatig attól féltem, ez már a téli depreszió lesz, de talán van esély rá, hogy idén megúszom, ha… ha történik valami, ami kirobbant az éjjel tévézek-olvasok nappal fájdalmas képpel járok a világban állapotból. ez az, ami a legjobban megrémiszt. hogy nincs kedvem felkelni, enni, élni. fáj mindenem, fizikailag és lelkileg, és hagyom magam ebben a langyos lében ázni. legjobb lenne elmenni messzire és nem csinálni semmit, gondolom álmatlanul, de az sem vezet semmi jóra. megpróbáltam, és nem használt. aztán meg, vitatkozom magammal (erre még van humorom, éljen!) semmittenni itthon is nagyon jól lehet, ahhoz nem kell elbujdosnom. de én szeretnék!!! szeretnék távol lenni mindentől és mindenkitől, akit ismerek és akinek az arcába nézve csak saját reménytelenségemet látom. nem akarok senkitől segítséget kérni.
azt hittem, ha nekiállok leírni, kijön a történet végén, mi is a bajom igazából. de már látom, nem lesz semmi. csak fáj tovább, mert nem vagyok képes ellenállni neki és határozottan elvágni minden szálat. attól félek, már annyira körülfont, hogy magamat is megsérteném, ha összevissza hadonásznék valami éles szerszámmal.
eleinte, amikor felfigyeltem rá, tényleg azt hittem, a magány támadt rám, csak megijedtem a váratlan hatalomtól. hazajöttem, vákuumban lebegek (ott nem is lehet lebegni, mindegy), semmi hír a suliról, (megint) nincs munkám és pénzem, hasonlók. és ettől hirtelen nagyon fáradtnak és betegnek kezdtem érezni magam. aztán meg… nem tudtam mit mondani az embereknek, akiket szeretek. legjobb lett volna csendben várni, míg elmúlik, de itt volt ez a csodálatos esküvő, nem lehetett különcködni, kényeskedni. és amikor végre elengedhetném magam… rájövök, hogy nem lesz olyan mostanában. most meg kell csinálnom a sulit, végére akarok járni minden útnak, amibe belekezdtem, aztán tovább tágítani a tudatomat, építeni a váram falait. ha valami csoda folytán össze is futnék valakivel, akiben meg merek bízni annyira, hogy közel engedjem magamhoz, elsősorban nem a könnyeimmel szeretném meghódítani. ha majd valaki végre érdeklődést mutat irántam, szeretnék erősnek látszani. legalább egy ideig.. míg el nem döntöm, mit tudok kezdeni vele.
úgy beszélek, mintha kész tervem lenne valmire. cseppet sem önámító, tekintve, hogy egy árva fix pont sincs az életemben. nem mintha bánnám, csak… mindig beleesem a csapdába, ha megpróbálok megfelelni a környezetem elvárásainak ahelyett, hogy képességeim szerint cselekednék. most megyek, és utánanézek a pannon tükör pályázatának
ánosi juci 