egy kiállítás képei

nem tudom, mi történik.
miért fáj a fejem egész nap? miért nem tudok aludni? miért nincs étvágyam? miért veszekszem mindenkivel, akivel nem is szeretnék? miért nem kezdek magammal valamit?
most már nincs hová menekülni, ha eddig reméltem, hogy van egy út, most már nem áltathatom magam tovább. de mégis.. nagyon félek. nem tudom magam megmenteni. olyan nagyon egyedül érzem magam, hogy még a lélegzetem sem mozdítja meg a  levegőt. gyakorlatilag a semmiben bolyongok, sejtettem egy ideje, de most mélyen vág belém a felismerés. nem, nem panaszkodom. ez csak ténymegállapítás. egyszerűen látok másokat, és ha magamat összehasonlítom velük (bár ez sosem ment könnyen), látom, nincs semmi.
amikor Istenhez beszélek, csak akkor érzem, hogy élek, és ez elég riasztó. mostanra már elég okosnak kellene lennem ahhoz, hogy érzékeljem, ha letérek a kijelölt utamról, ha megkísért a gonosz, vagy éppen ha az Úr gyönyörködik bennem. de többnyire csak rohanok keresztül mindenen, fel sem vetődik a kérdés, van-e valami keresnivalóm a helyen, ahova vetődöm. minek is tudjam? csak pihenni állok meg, csak kifújom magam, és aztán megyek tovább. mit érdekel, ha az Úristen keres engem? aztán, mikor imádkozom, hirtelen megváltozik a világ. olyan nagyon egyszerűnek, könnyűnek érzem a feladatokat, magától értetődőnek. de nem tudom megtartani.
beszélgetni sincs kedvem. most már tényleg elég régóta vagyok itthon ahhoz, hogy hiányozzanak a barátaim. de valahogy nem érzem a késztetést, hogy megkeressem őket, talám mert nem merem bevallani, hogy többségüktől szándékosan vágtam el magam. mint az Olasz (rossz példa, de most a legaktuálisabb)… megkérdeztem, miért adta meg az otthoni telefonszámát, de nem érdekelt a válasz, olvasatlanul töröltem, és nincs most semmilyen csatorna, ahol elérhetem. később még bánni fogom. vagy megköszönöm magamnak, hogy ilyen erős voltam. hehe
és olyan nyomorultul szánalmas ez az egész. kínlódom, hogy nincs kihez szólnom, de nem emelném fel  a telefont, ha belepusztulnék, akkor sem. csak várok. várom, hogy két hónap (vagy még több, sokkal több) semmivé váljon, meg nem történtté, és visszakapjam, amit az idő elvett tőlem. gyertek vissza hozzám, és szeressetek, foglalkozzatok velem, óvjatok meg, és mondjátok, hogy nem érhet semmi rossz el hozzánk. nem bírok többet egyedül lenni, mert akkor jönnek és felfalnak, tudom. megint eljönnek értem. hiába a fénykép a falon, már nem mosolyog senki a lencsébe.
miért vagyok itt, miért csinálom ezt, nem tudom. ki fogja megmondani?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2007. szeptember
h K s c p s v
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: