huszonnyolc

legalább hatodszorra állok neki ennek a nevezetes műsornak. valahogy sosem jön ki a lépés…

pedig milyen jó lenne, ha csak dőlne belőlem a panasz, a sóhaj, a gyógyító könnyáradat, vagy bármi.. szavak, csak szavak mind, mégis azt képzelem, erejük megtisztít, ha kényszermunkát vállalok, és írni kezdek a fénynek háttal, szakadt játszósnadrágban, szaladó ujjakkal. hiába, ha nincs a valósággal összeköttetésem. meg kellene próbálni mégis… kipécézni egy emléket, egyetlen foszlányt innen a tizenegyedik kerületből, kihalászni, leporolni és körbejárni. megbökdösni, fáj-e neki (fáj-e úgy, ahogy nekem fájt), meghallgatni a lélegzését, szívverését, megfigyelni, mit suttog. lehet, hogy semmit sem találok végül, de addig is legalább kordában tudom tartani a gondolataimat. mert.. eszembe jutott az is, mi lenne, ha visszaemlékeznék az álmaimra.. de nincs ember, aki abból a szürke masszából kiverekszi magát. nem is kell.

belekezdenék a munkába, de rögtön letámad a gyakorlatiasság. van-e valami egyáltalán, amit érdemesnek tartok arra, hogy megörökítsem? hogy emlékezzek rá? hogy végigjátsszam újra?

nem is vagyok magamra büszke, hogy gondolkodom, az is csak a látszat, mert különben bambán merednék valami indefferens tévéműsorra/mozgóképre/könyvre. a tevékenységnek valamilyen illúzióját kell magamban fenntartanom, nehogy végképp legyökerezzek. tulajdonképpen azt  már tudom, mi a "baj" (nincs rá rövidebb szó), fejben meg is oldottam mindent, de az is olyan szánalmas, hogy megpróbálom saját éberségemet elaltatni, nehogy tennem kelljen valamit. beszéd, csak hangok és semmi több. nem mentett még meg senkit. veszélyben vagyok?

alantas módszer, mégis újra meg újra kacérkodom vele: pozitív élményeket kell megidéznem, hogy jobban érezzem magam. lássuk, tudok-e még? az a helyzet, hogy minden, ami bennem van, itt is akar maradni. vagy ha nem, én csöndes erőszakkal visszatuszkolom. most már szeretném magamat megtartani magamnak egy kicsit.

 

visszaolvasva úgy tűnik, mintha valami élet-halál mezsgyén álldogálnék egymagamban. elég vicces, hogy rádöbbentett: semmi veszély nem fenyeget. mi is tudna nekem ártani?

Hírdetés

huszonhét

kényszermunka, újra és újra

csak olyan, mint a lélegzés; késszúrás a tüdőben minden mozdulat, de mégis lélegezni kell

úgy írok csak, ahogy a rabok vontatják a gályát; fáradt lábuk meg-megcsúszik a fagyott földön, kezüket sebesre tépi a nehéz kötél. de ha megállnának, a felügyelő ostora vékony húsukba csap. tovább kell menni

kis fények égnek, olvasólámpa és tiszta lángú mécses. furcsa zajok vesznek körül, a külvilágot utánozzák, de tudom, csak valami fátyol mögött szólnak mind.

nem segít semmi, akármit is erőltetek a fejembe, egyedül vagyok. nincs, ami megvédjen, nincs, akihez szóljak -nincs is mit mondanom. olyan könnyű lenne itt maradni ebben a puha burokban, ami elválaszt a világtól, nem követeli meg, hogy egész mondatokban beszéljek, nem kell kérdésekre válaszolni, nem kell járatlan utakon járni. de nem akarok itt maradni. kopott, barna bársonyfotelban ülni törökülésben, mögöttem absztrakt mintájú párna zsiráffal és pálmafákkal. játszós farmerben (évek komoly munkája fekszik benne, hogy most pont annyi és olyan szakadás ékeskedik rajta, amilyet csak drága pénzért kapni újonnan), csíkos térdzokniban és fehér teniszpólóban. nem fog értem jönni senki, de nem is várom. talán nem is tudnék neki örülni, bár még parázslik bennem vörös fénnyel a vágy, hogy eljöjjön mégis…

most csak azt akarom, hogy jólessen az írás megint. hogy érezzem: élek, igazán, a helyemen vagyok, biztonságban. akkor fényesebbnek látnám a világot, bátrabban nézelődnék körül, és -engedd be a zenét a lelkedbe, nincs szükséged másra!

egyszer az életben ne érdekeljen végre, ki pakolja ki az edényeket a szárítóból, ki mossa fel a fürdőszobát, ki viszi ki a szemetet! legyen csak egy történet, lineáris, tág horizontú, kevés szereplős! legyenek fiatalok, bátrak és sikerre ítéltek, legyen nyár és utazásra hívó feladat!

legyen egy kicsit vége a reklámoknak (médiaterrorista leszek úgyis), az agymosásnak, a hülye-vagy-de-el-ne-hidd-hogy-ez-bárkit-is-érdekel-hasznot-húzunk-belőled hipnotizálásnak, legyen kicsit tiszta a kép, és hadd foghassam a kezembe a világot! megdolgoztam érte… nem akarok előle menekülni, nem kényszeríthet senki, hogy odaadjam a lelkem valamiért, amiben nincs benne már az elején.

és akkor (akárki is legyen a lírai én) meglátja saját képét a tükörben (nem is biztos, hogy tükör ez, csak egy homályos üveg, egy busz ablaka egy másik busz ablakában), és ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy ugorjon, zuhanjon -és magával vigyen mindent, mint a szél, ha belekap az asztalterítőbe. a legtöbb történetnek nincs vége soha

ülök és hallgatom a zenét. az ég végül megkönyörül rajtam, és a hangok megszabadítanak a kényszerítő mantrától. ez nem sikerült valami jól. csak azért csináltam, mert jólesett az ujjaimnak végigtiporni a billentyűket. az első két mondatot írtam csak én, a többi álmatlan éjjelek és egy fáradt elme kényszermunkájának végeredménye.

ma hallottam Babits Fortissimóját. nem volt a legjobb felolvasás, de mégis végigfutott a hideg rajtam, a lelkemen. a szavakba rejtett, fegyelmezett indulat, egy lángoló ész teremtménye, egy zenével zsúfolt teremből kiszűrődő hangcsapat. egy olyan őszinte monológ, mely nem törődik törvényekkel, bíróságokkal, hatalmakkal, mert nem az emberekhez szól. gondolatok, amiket nem is érthetünk, ösztönök, amiket nem tudunk civilizálni. sebből folyó vér, megpattanó izmok hangja ez a vers.

és benne a szerkezetek, mint katonák, "csak parancsot teljesítek", hallani sokszor; és mi is szeretnénk ezt mondani, ha elveszítjük a józanság hideg téglás útját. nem ok nélkül, nem ész nélkül vádol ez a vers, nem őrület szülte támadás ez, hanem az ember hangja. az emberé, aki felegyenesedve megtanult járni és ellátni magát. az emberé, aki házat épített és földet művelt, miután az Édenből kiűzetett. és még kérdések, kérdések zúgnak a fejemben…