és mire idáig eljutok, pont kész az ebéd…
írni jó. a fájdalom, félelem, bánat ellen semmit sem lehet tenni, de két mondattal mégis megválthatod a világot. és én meg is teszem. legalább ennyi maradjon nekem, ha már a földi élettől elszakadtam. az én megszűnt. micsoda megkönnyebbülés!
sosem gondoltam, hogy ilyen mondatot is le tudok írni. meg kellett próbálnom; azt hiszem, elég jól sikerült. lényegesen jobban, mint mondjuk Robert Merle-nek, aki képtelen levetkőzni nációja vonásait, egoizmusát és szexuális aberrációit. néha elgodolkodom, vajon ez tetszik a francia nőknek? vagy bármilyen nőnek? vagy olyan régen nem volt részem effajta földi jóban, hogy irigykedni kezdtem másokra? na, jól nézünk ki…
de legalább írhatok.
néhány hete egyedül vigyáztam Csongor Manuelre. vagy két órán keresztül voltunk édeskettesben és rájöttem, mindig is ezt akartam. ide nekem egy gyereket!!! babusgatni, énekelni, mesét mondani, pelenkázni, hurcolni ide-oda. és nézni, ahogy békésen alszik. Csongor okos fiú lesz, ebben már most, elfogultság nélkül biztos vagyok. okos és öntörvényű… most végre talán én is megláthatom, milyen az örökség és a végtelen világ keveréke. amit kapunk és amit elveszünk… de Csongor, maradjunk Csongornál. az ember önmagára lesz büszke, ha egy ilyen csecsemő ránevet: jaj, miattam van, mert úgy szeret engem, mert érdekes vagyok, mert jó velem lenni! micsoda csodanagynéni vált belőlem! és egy percre sem jut eszembe, hogy késésben vagyok; hogy a saját kis bébimet kellene dajkálnom, a közös jövőt felépítenem stb. ne adj’ Isten, a saját férjemet várni haza. na, azt már nem! csakazértsem vagyok hajlandó beállni ebbe a mesterséges evolúcióba (tudom, nem ez a helyes szó, de nem nagyon van kedvem várni az ihletre); főleg azután, hogy felnőtt emberek próbálnak meggyőzni róla: a semmittevés pont nekem való tevékenység. köszi… csak az a gond, hogy már nem vagyok hároméves. egy jó pár éve nem… kinőttem abból a korból, amikor az ember a szülőjétől várja a sült galambot, a meleg ruhát, a zsebpénzt. meg hogy csendesen lenyeljem: "a te dolgod az, hogy tanulj!" sajnos nem. persze, egész nap ücsöröghetnék egy iskolapadban vagy könyvtárban, nagyon okosnak képzelhetném magam, és körülöttem teremne a kánaán minden csodája. de az a helyzet, hogy ettől az idilltől felfordul a gyomrom (oké, mitől nem? naná hogy terhességre gyanakodott az orvos. már nem is veszem a fáradságot, hogy az arcába röhögjek). nem állítom, hogy nem akarok tanulni (egy jópárszor el kellett ezt ismételnem mostanában, és annyian néztek rám értetlen fejjel, hogy a végén kezdtem szégyellni magam). nem kenyerem a magyarázkodás, de legyen akkor itt: szeretném magamat eltartani. szeretnék huszonhárom évesen egy olyan állást, ahol biztonságban vagyok anyagilag (ismerve az igényeimet, ez nem valami felelős beosztás egy multicégnél), ahol tanulhatok (bármit, tényleg bármit) és szeretnék egy saját otthont, ahol nem mások döntik el, mi legyen ebédre, mit nézzünk a tévében és mikor kell kitakarítani a fürdőszobát. képes vagyok mindezt egyedül megoldani.
ánosi juci 