már csak álmomban gondolkodom
ezért nem írok, nem olvasok, nem főzök, és ezért nem beszélgetek senkivel
és nem érdekel, hogy figyelnek-e. talán el sem tudom képzelni, milyen az, ha valaki látja az embert.
ó, már hangokat sem hallok -legalább valami jó is legyen a dologban!
szóval, álmodom, ez az egy biztos. elég sok mindenre emlékszem is, nem tudom, ez jó-e; a korábbi tapasztalatok fényében nem feltétlenül; de változtani sehogy sem lehet rajta- próbáltam ugyan, hogy ébren maradok, hátha így elkerül az álom (vagy csak az igazán fontos dolgok jönnek elő), de nem vált be ez sem, mert a tömény unalom olyan sok energiát szívott ki a testemből, hogy muszáj volt megadnom neki a pihenést. <teljes képernyő> és akkor jön: fáradt agyamba zúdul, csak zúdul a rengeteg kép, hang, mozdulat -elmékek, vágyak, jövő és irrealitás (nem tudom, van-e ilyen szó, de most használatba helyezem). és amikor kinyitom a szemem, mert valami különösen meghökkentő vagy fájdalmas dolog történik, akkor -ott vannak. ott mozognak körülöttem az alakok, akiket megálmodtam magamnak és a világnak, ott járkálnak azokon az utakon, amiket alvás közben építettem, és azokat a szavakat köprödik ki, amiket már hallottam, olvastam, vagy csak.. szerettem volna (na, ezen aztán végképp nem fogok leragadni, nem is fontos)
meglehetősen sok érzelmet is átélek álmomban, különböző emberekkel -ez legalább megnyugtat, hogy visszatérő alakok, tettek nincsenek, talán nincs mitől félni, dehát az ördög nem alszik -hoppá, nem?, akkor lehet, hogy ez a trükkje, de persze aki ki akarta próbálni, az mind pórul járt, ez is szép perspektíva: nem vagyok ördög én sem, hohó –
és a leginkább úgy rémlik, álmaimban világot látok, dolgozom, szeretek, élek. nem panaszkodom. csak hát… felébredve minden megváltozik. minden.
még csak a robotpilóta sincs bekapcsolva, ami tavaly vagy korábban átvitt a nehezebb utakon biztonsággal. ez most olyan, mint amikor Valdival a gps-t követtük, és -bár tudtam, ő pedig sejtette, hogy rossz irányba megyünk- a gellérthegyen kötöttünk ki, egy teljesen irreális és tulajdonképpen megközelíthetetlen helyen.. így hát el sem merek indulni, mert félek, még a legmélyebb ösztöneim (amelyeket még sikerült megőriznem, ha komoly áldozatok árán is) sem mutathatnak nekem helyes utat. most már a kósza idézetek is kellemes olvasmányaimból -ezek is csak visszhangokként pengenek a fejemben, minden dallam parttalan vízzé változik bennem, és így nem tudok úszni a hátán, mert önmagamban sem vagyok biztonságban (mint ahogy mások sem a közelemben)
tulajdonképpen nincs is jelentősége, semmilyen szempontból.
mikor legutóbb imádkoztam, megint megkértem az Istent, vigyázzon mindenkire, aki valaha is felemelte Hozzá a tekintetét. sosem tudhatjuk, mi készteti az embert arra, hogy Tőle kérjen oltalmat, segítséget vagy nyugalmat, de nincs is jogunk számonkérni. és még azt is kértem, engedje, hogy Benne bízhassak, és ne magamban. korábban, mikor egyszer elmondtam ezt bújócskának, megkérdezte, bevált-e. nem. és hogy most? néha úgy érzem, nem is biztos, hogy bármiben is kell bíznom. nem valami jó jel
na, mennem kell
ánosi juci 