ideje hallatni a hangomat.
nos, munkám van megint. érzem azt a fajta fáradtságot, amire az ember büszke lehet: ez (is) a látszatja a munkámnak, ezt magamnak köszönhetem. tartok valahová. egyelőre persze tanulok, tájékozódom, keresem az utam, de biztos vagyok benne, hogy meg fogom találni. eddig nem engedhettem meg magamnak, hogy hangosan panaszkodjak, de most már kiengedem a feszültséget. nagyon nehezen vészeltem át az elmúlt hónapokat. felgyűlt bennem a tétlenség, a düh, a türelmetlenség, tele voltam félelemmel és mindenféle komplexusok fejlődtek ki bennem. most már végig merem gondolni, milyen messzire kalandoztam a gyilkos mocsárban. és hogy miért nem vesztem oda, azt még mindig nem akarom megválaszolni.
talán most már vége. most másfajta gondok jönnek, de ezeket örömmel várom. megérdemlem, nem? érdekes, mennyire óvatos lettem. nem merek a jövőre gondolni. mindig csak a ma meg a holnap, és a feladatok járnak az eszemben. hogy végre kapok is valamit, az egyelőre tabu. hogy visszaköltözzek pestre. hogy szabadságom alatt vitorlázni menjek. vagy fotózni, vagy mindegy. hogy legyenek új ruháim, bútoraim, hogy adhassak haza egy kis pénzt. meg kéne venni mama házát, az lenne az igazán nagy lépés. ez az egyetlen, amiről beszélni merek, mert tudom, milyen nagyon esélytelen.
sajnálom pedig ezt a házat. képtelen vagyok helyére tenni a gondolatot, hogy egyszer nem lesz a miénk. nem megyünk át a kertek alatt akkor, amikor a kedvünk tartja, nem szüretelünk szilvát meg körtét meg barackot.
minden alkalommal, amikor elmegyek a kapu előtt, emlékeztetnem kell magamat, hogy már lelakatoltuk… hamarosan vadidegenek fognak ott piknikezni meg kertészkedni. lebonthatják a házat, ha úgy tetszik
és nézni mamát az otthonban… nem, erről nem írok, mert az olyan lenne, mint egy közhelyekkel megtűzdelt szemétdomb.
inkább az improfeszt. cziczó attila munkásságának tízéves jubileuma. méltó ünnep volt, nevetéssel, drámázással, őszinteséggel. és nagyon keményen elfáradtam benne. hiszen mióta nem álltam színpadon.. ezt számolgattuk egész nap; és szinte hihetetlen, hogy már hat éve vége annak a korszaknak. mert olyan magától értetődő.. hogy amit alkottunk, az soha nem évül el, amit ott megismertünk és megtapasztaltunk, abból életünk végéig profitálunk. mert őrzöm azt a darab deszkát a szobámban, a világot jelentőt (hiszen tudom, hogy az is a múlt része, de ez is szinte evidens, ezért nem tudok hozzá időt rendelni).
kicsit sem voltak kétségeim, mikor elhatároztam, hogy elmegyünk. minden lépés megerősített benne, hogy csak csináljuk végig. a csapat azon tagjai, akiket el tudtam érni, gondolkodás nélkül reagáltak, és gyorsan ki tudtam szűrni azokat, akik tényleg vállalkoznak a kalandra. kivéve a fiaskót petrával.. igen, vele jól befürödtem, de az én hibám, hogy megengedtem magamnak ezt a naivitást. hogy őt biztosan vonzza a szereplés.. megígérte, hogy eljön… most már mindegy is; nem haragszom rá, mert az élete nem is érinti az életemet.
amikor elkészült a jelenet, amit vinni akartunk, tartottunk egy olvasópróbát. eszti és miki szerepelt többet, és ahogy hallgattam őket, ellenállhatatlan borzongás lett úrrá rajtam. van értelme ennek a mondatnak? elképzelem, és nincs… csak keresem a szavakat az érzésre: megingathatatlan bizonyosság volt ez, az ereimben, a zsigereimben, az agyam minden kis idegcsomójában, bizonyosság: ez az út, amin járnunk kell.
nem is számított, hogy a többi csapatok nem hoztak semmit, ettől különlegesebb és mélyebb lett a mi "ajándékunk" (ahogy ati nevezte), ettől meghatóbb és értékesebb volt az egész délután. és nagyon élveztem. élveztem, hogy kiengedhetem a hangom, hogy esünk-kelünk, összekapcsolódunk, együtt gondolkodunk. improvizálás volt, persze, az egész játék, de olyan feszült koncentrálást igényelt, amit nem is feltételeztem magamban meglévőnek. mire hazaértünk, minden izmom remegett. hihetetlenül sokat nevettünk, a kis pincehelyiséget szinte felforrósította a szeretet és a vidámság, a várakozás, a játék izgalma. miért nem játszik minden ember? miért nem merünk kicsit improvizálni, kicsit számítani egymásra, kicsit nagyobbat lépni az ismeretlenbe? miért nem hisszük, hogy jó vége is lehet?
a legbiztosabb, amit most érzek, az a nyugalom. minden, ami történt, előre így volt kiszámítva.
és még mindenféle kavarog a fejemben. lehet, hogy csak a tavasz miatt, vagy azért, mert most került felszínre a többi problémám miatt, nem tudom. de érzem: a naiv vágyakozás egy pár után. hogy legyen valakim, aki megért, aki támogat, aki kiegészít. hogy mindezt, ami most rám zúdult, elmondhassam valakinek, aki szereti hallgatni a hangomat. még nem tudom pontosan, ki vagy mi lehet az, de azt tudom: szeretném, ha eljönne.
és szeretnék, nagyon szeretnék találkozni danival. nem szégyellem kimondani, mert így is a fejemben van minden nap, már nincs rá szükség, hogy titkoljam. most már egyre erősebb leszek, és már nem rettegek tőle, hogy egyszer eljön ez az alkalom. jó lenne túlesni rajta. na persze, vezérelnek egyéb gondolatok is, például a mérhetetlen vágy, hogy újra lássam őt (minden hozadékával együtt); tudom, hogy ez nagyon veszélyes talaj, de már régen nincs vesztenivalóm. már nincs semmim, amit elvehetne, és néha arra gondolok: ideje, hogy visszakapjak tőle valamit. és nem hagy nyugodni, hogy még mindig nincs vége. könnyen lehet, persze, hogy már megromlott ez a lekvár a fejemben, de én még mindig bízom a hangokban
ánosi juci 