először történik meg, hogy nyilvánosságra hozok egy részletet a naplómból (az nem számít, hogy cirka tíz évvel ezelőtt Eszter titokban beleolvasott). remélem, hpgy utoljára. de az előző bejegyzésre ez válaszol a legpontosabban, és talán nem is lennék képes még egyszer ennyi erőt összpontosítani magamban, hogy értelmesen leírjam, mit gondolok.
2008. április 18. péntek délelőtt
Nem tudom, írjak-e most, amíg ilyen sok mindent érzek egyszerre, vagy várjam meg a végét. Egy: minek a végét? Kettő: fogalmam sincs róla, mit gondoljak. Mit kell, mit szabad ilyenkor csinálni? Érdekes, hogy sírni például nem tudok. Igaz, össze-összeszorul a torkom, ha eszembe jut (mintha el lehetne felejteni) Dani, a hangja, a szavai vagy akár ez az üzenet. De talán még fel sem fogtam az értelmét- talán nics is értelme.
Péntek éjszaka írtam neki, hazafelé tartva Anikó tavaszköszöntő kertipartijáról. Valami nagyot, emlékezeteset akartam csinálni, de közben nyugodt voltam, nyugodt a hitben, hogy nem lesznek következmények.
Kedd este hívott fel egy nő, megkérdezte, mi a helyzet azzal az üzenettel. Először persze leblokkoltam, mikor Dani sógornőjeként mutatkozott be, de olyan kedvesen és természetes hangon beszélt, hogy hamar felengedett a féltékeny dühöm. Persze, hiszen Daninak van egy bátyja… Mindenesetre magamhoz tértem annyira, hogy elmagyarázzam, semmit nem akarok, csak a kíváncsiságomat kielégíteni. Egy év!
És Betti magától értetődőnek tartotta, hogy továbbítja a számomat Daninak -mondván, sok barátja hívja őt a régi számon. Ha eddig nem estem volna pánikba, most dadogni kezdtem. Végigrohant rajtam, milyen érzés volt tavaly azt az e-mailt olvasni, bevillant, mit érezhetett Dani, mikor megírta, és rögtön hárítani próbáltam.
Semmi gond, mondta Betti, biztos örülni fog, vagy ha nem, hát majd eldönti, felhív-e. Mellesleg sokat dolgozik, hívják Kanadába is, producer akar lenni. Szuper, gondoltam, nem fenyeget a veszély, hogy hazajön.
A legnehezebb az volt, miután letettem a telefont, újraéltem a vele kapcsolatos utolsó emlékeimet.
De valahogy mégis elaludtam, és szerdán már biztos voltam benne, hogy sose hallok róla többet, és hogy ez rendjén van így.
Hiszen mit is akarhatnék tőle? Nem akarom újra látni, mert ha nem maradhatok örökre vele, akkor nem kell semmi. Nem szeretném még egyszer átélni, hogy "elveszítem" (milyen furcsa; kerülöm a vele kapcsolatos birtokviszonyokat, mégsem hazudhatok magamnak). Csak vágyom rá, hogy tudjam: jól van, elégedett önmagával, ne adj’ Isten boldog… és mire mennék vele? Mert sokkal önzőbb ösztönök vezérelnek: beszélgetni akarok vele, megosztani, mi történik velem, mit szeretek, mit gondolok, mindent. Mindent.
(…) És a levélírás kellős közepén kaptam az üzeneete.
Elolvastam, félretettem, este válaszoltam, de a szavak jelentése csak most jut el hozzám. "nehéz rádtalálni" -miért, kerestél?
és írjak, mi van velem. Meg fogom írni neki, hogy felhívom a céges mobilról, ha megkapom a SIM-kártyát, de még várok egy kicsit. Arra, hogy jelentkezzen megint vagy hogy jelet kapjak. Vagy csak arra, hogy teljen az idő és magával sodorjon.
Nem tudom, hogy ezt akartam-e. Nagy gyakorlatra tettem szert az álcázott gondolkodásban (rá gondolok, miközben úgy teszek, mintha nem így lenne), és most nehezemre esik, hogy egyenesen járjak. Igen, talán jó lenne felvenni vele a kapcsolatot újra, de félek. Mi van, ha valami rosszat mondok? Ha teszek valamit vagy történik valami, amire nincs befolyásom? Mi van, ha semmitmondóan udvarias lesz, de közben hideg és távolságtartó marad? Mi van, ha még mindig fél tőlem?
Legjobb lenne várni és semmit sem tenni, ha így is, úgy is ugyanaz történik. Két külön kontinensen vagyunk. Nekem itt van az életem, neki ott van. Ebből semmi jó sem lehet.
azóta sok minden történt. már nem érzem úgy, hogy a lehető legpontosabban fejeztem ki magam, de legalább már emlékszem, milyen érzés a derült égből villámcsapás… ami nem változott: a várakozás és az ezerféle érzelem folyamatos özöne. lehet, hogy egy hét múlva, két hét múlva már elmúlik az egész.
ánosi juci 