várakozás

ezt már csináltam, ez már volt egyszer. hogy kígyók másztak a gyomromba, befészkelték magukat és körbetekeredtek a szerveim körül. hogy az ételt úgy tuszkoltam le a torkomon, mintha forró, tüskés fegyver lenne, amitől épeszű ember csak szabadulni próbál. hogy hiába próbáltam az ujjaimat valami értelmes és koordinált mozgásra bírni, csak jégcsapokkal játszó táncnak tűnt az egész. az agyam ilyenkor a rettegés nyúlós, szürke ködében úszik, cuppogva próbál elválni a félelem falától, de az minduntalan visszarántja magához.
ilyenkor hiába süt a nap, hiába szól a zene, mindezt csak egy távoli, elérhetetlenségből kacérkodó bolygó hívásaként érzékelem. ilyenkor kellene fájdalommentes hibernációba menekülni, míg csak a kis csengő meg nem szólal, ki nem gyullad a fény (bármi is legyen az). vagy csak fogni egy hatalmas fegyvert, és kegyetlenül levadászni az időt.
mert hiába mondom, hogy az idő csak egy gyarmat, tudom, régóta tudom, hogy ez nem igaz. az idő egy akadálypálya, egy hatalmas adag mályvacukor, a nyúlós fajtából. lehetetlen rajta áthatolni, hacsak ő maga nem engedi. az idő egy labirintus, becsalogat a falak közé, és ott szépen körénk nő. nem lesznek fények, árnyékok, hogy tájékozódni lehessen, nem lesznek hangok. még a lélegzés is csak akkor működik, ha az idő úgy határoz, hogy szabad a levegőnek ki-be áramolni a légzőrendszerben. az ember ilyenkor sikoltva menekülne, de nincs védelem sehol. ebben az ostromlott városban nincsenek óvóhelyek. és álva kell maradni, hidegen és némán, ha túl akarom élni.
önmegtartóztatás
mindegy, mire vár, az ember csak gyönge jelmez, míg az idő kopott utcáin kereng.

napok

2008. május
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...