túlóra…

Mégis túlórázom. úgy terveztem, szombaton, otthonról elvégzem a munkát, ami pénteken megmaradt (egyszerűen túl kimerült voltam, hogy tisztességesen megcsináljam), tudtam, hogy a hétvégének már úgyis lőttek, anikónak megint programja van, virág felszívódott, dani dolgozik folyamatosan -és akkor: ember tervez, Isten pedig az orrára koppint.

nem tudtam belépni az intranetre, talán a kábel volt rossz, talán a védelem túl jó, lényeg, hogy a munkához szükséges oldalakat nem tudtam megnyitni. sebaj, laci addigra már bejelentkezett. az elmúlt tizenöt évben egyszer találkoztunk, most már tényleg ideje volt, hogy egymásra szánjunk egy napot. sokkal jobban sikerült, mint vártam. beszélgetés, ebédelés, kirándulás, tervezgetés, minden megvolt. estére elfáradtam, ideges lettem és morcos, de lacinak akkor is nagyon örültem. család vagy mi a csoda.

este aztán előkerült virág, abszolváltunk egy gyors bőrig ázást az andrássy úton, egy üveg bort, valami savanyút, és egy édes (ő) – bús (én) beszélgetést (csak hogy egyensúlyban legyünk, ahogy azt már megszokhattuk). a munkának megint annyi. tegnap sikerült behoznom a lemaradást, de talán jobb lenne, ha ma is hasznosan tudnám tölteni az időt -már egy órája csak szörfölök a neten és mindenféle földi hívsággal tömítem el a tiszta érzékeimet.

nagyon szeretnék írni. alábbhagyna talán a kapkodás, a kezem remegése, lelassulna az idegeimben keringő flúgos futam, és nem érezném, milyen nagyon hiábavaló minden pillanat, minden lélegzetvétel egyedül. igen, dani kezd borzalmasan hiányozni, bár kétségbeesett nem vagyok, ebben a fázisban is ötpercenként nézem meg a telefonomat (noha tudom, hogy nincs pénze felhívni), rendszeresen ellenőrzöm a leveleimet (bát tisztában vagyok vele, hogy inkább dolgozik, mint hogy nekem írogasson semmiségeket), és gyakorlatilag szünet nélkül szuggerálom a belső hangot, mondja azt, hogy dani holnap, legkésőbb holnapután pestre jön. nem csak a hiány rágja a lelkemet. nyugtalan vagyok, hogy nem tudunk beszélgetni akkor, amikor jólesik, amikor épp szükségünk van rá… zavar, hogy nem tudom, mi történik vele, velünk, bár gyakran emlékeztetem magam, hogy ő nem a lélegeztetőgépem, nem várhatom tőle, hogy ő tartson életben… mégis, miért van bűntudatom amiatt, hogy szerelmes vagyok? megmondtam neki is, hogy többet nem fogok ezért bocsánatot kérni, nem szégyellem, ha neki kellemetlen, hogy kimondom, amit érzek. ezzel egyedül kell megbirkóznia, nem tudom, miért engem furdal a lelkiismeret. és mégis rágódom rajta, hogyan tudnék a legkevésbé a terhére lenni. nem azért, mert nem kapok cserébe semmit. nem azért szeretem, hogy ő is szeressen. nem azért adok, hogy bármit is visszakapjak. de halkan, lágyan, hallom a hangot: vele vagy annak ellenére, hogy tudod, milyen, nem érdekből, hanem szeretetből, önként. jogod van hozzá, hogy ugyanezt visszakapd. kinevetem a hangot, de csak mondja tovább. ugyanott vagytok, ahol három éve (még a naplódban is ellenőrizheted), ő gyáva, te pedig gyenge vagy. mit ér, hogy szeretitek egymást, ha képtelenek vagytok ezzel örömet szerezni a másiknak? mit ér, hogy szüksége van rád, ha  képtelen kimutatni, mit ér, hogy fontos vagy neki, ha nem tud veled mit kezdeni? nem akarsz rá várni (mondtam ezt már többször is)? akkor ne várj!

nincs szó kenyértörésről egyáltalán. csupán a nyugtalanságot próbálom tompítani magamban, megetetni a szörnyet, aki (újra) feléledni látszik. jogom van hozzá.. megérdemlem.. elvárhatom.. ilyeneket nem tudok és nem is akarok mondani. bármit, csak ezt ne. csak beszélgetni szeretnék.

megint a régi, keserű hangján beszélt, ő mindig egyedül van, ő nem számíthat senkire. hát ennyire természetes neki, hogy én hozzá tartozom? engem már észre sem vesz? és én megint megsajnálom. kiabálok, hogy vedd észre, nem vagy, nem vagy egyedül, nem hallja, nem érti. nekem nem kellesz, a szabadságod, az önzetlenséged (a pajzsod, nagyon jól használod, mindig visszariadok ettől a szótól, mert annyira nem ismered a jelentését, hogy nem is merek vitába szállni), tartsd meg, ha ettől jobban érzed magad. és csak -tagoltan, lassan és higgadtan- boldognak szeretnélek látni és hajlandó vagyok ellenszolgáltatás nélkül tenni ezért. miért esik nehezedre elfogadni valamit, ami jó neked?

 

és ilyenkor állni látszik az idő, aminek szárnyán pedig egymás felé kellene repülnünk, minden olyan nagyon mozdulatlan és nehéz.

Hírdetés

aug6

a mai azon ritka hétköznapok egyike, melyeken nincs kedvem dolgozni. egyáltalán. inkább csak ülnék egy nem túl sötét sarokban és ..ennyi. ennyire vagyok most képes. szörföznék az álmaimban, pörgetném a filmtekercset azzal az izgalommal, ahogy csak soha nem látott képeket nézeget az ember. izgatottan, hogy mi jön még, ugyanakkor félve is, hiszen előbb-utóbb vége a sorozatnak… még azt sem tudom, végig akarom-e nézni. persze a fejemben csak a hepiend létezik, de mi van, ha a nagy bámészkodás közben nem figyelek oda, és a valóságban félresiklik valami?

tulajdonképpen mitől rettegek? nyugodtan kijelenthetem, hogy mióta viszaálltam az aktív (értsd: nem munkanélküli) emberek sorába, még nem voltam ilyen boldog, mint most. tudnék idézni a két évvel ezelőtt írt naplómból, de azóta nagyon sok minden változott. most magabiztos és elégedett vagyok, most haladok, élek, most az van, amit szeretnék. kisebb-nagyobb kivételektől eltekintve, persze, nem állítom, hogy tökéletes, mindenesetre felhőtlen, a szó legreálisabb értelmében. szóval minden, minden adott hozzá, hogy boldog legyek, de mégsem tudok lazítani. ilyen az ember: mindig mást akar, mint ami van, mint ami lehet. vagy…vagy még mindig nem merem elhinni, hogy én is megérdemlem. a biztonságot, nyugalmat és izgalmat, a szeretetet és törődést. már az is csoda, hogy egyáltalán tudom, mire vágyom. ilyen szerelemben, amiben én vagyok nyakig, fülig, fejtetőig, nehéz megítélni a valóságot és benne a saját helyzetemet. én mégis igyekszem józan, ha az nem, akkor legalább tárgyilagos maradni, fenntartani annak a látszatát, hogy nem adtam fel még saját magam -bárki is legyek. ha az vagyok, aminek érzem magam, akkor egy önfeledt (ellentmondás?), életvidám lány vagyok, ha az vagyok, aminek mások látnak, akkor fogalmam sincs, mi vagyok -ezt ítéljék meg mások, ha van merszük hozzá.

 

összeköltözés. eszembe jutott akkor, mikor először mondta, hogy jön vissza pestre, mondtam, hogy én is jövök vissza, beszé -utálom, hogy önállósítja magát a billentyűzet, és sorra eltűnnek a dolgaim) -ltünk róla párszor, és ebben maradtunk. mikor reggel arra ébredek, hogy átölel, nem kérdezem meg, hogy vajon minden nap ezt akarom-e. nem vagyok elég erős hozzá, hogy végigjátsszam ezt a mozit. aztán erőt veszek magamon (azt mondta, nem akarja, hogy saját akarata legyen, tudom, hogy neki vannak dolgok, amik természetesek, és azt hiszi, én is így vagyok vele; egyikünk sem gondolatolvasó), és megkérdezem. ő válaszol, és ezzel elindul a mozi. akárhogy is nézem, csak egyetlen befejezése lehet. és nem tudok szabadulni tőle, míg le nem írom.

 

de félóra múlva lesz a féléves teljesítmény-értékelésem, és ideje arra koncentrálnom.