a mai azon ritka hétköznapok egyike, melyeken nincs kedvem dolgozni. egyáltalán. inkább csak ülnék egy nem túl sötét sarokban és ..ennyi. ennyire vagyok most képes. szörföznék az álmaimban, pörgetném a filmtekercset azzal az izgalommal, ahogy csak soha nem látott képeket nézeget az ember. izgatottan, hogy mi jön még, ugyanakkor félve is, hiszen előbb-utóbb vége a sorozatnak… még azt sem tudom, végig akarom-e nézni. persze a fejemben csak a hepiend létezik, de mi van, ha a nagy bámészkodás közben nem figyelek oda, és a valóságban félresiklik valami?
tulajdonképpen mitől rettegek? nyugodtan kijelenthetem, hogy mióta viszaálltam az aktív (értsd: nem munkanélküli) emberek sorába, még nem voltam ilyen boldog, mint most. tudnék idézni a két évvel ezelőtt írt naplómból, de azóta nagyon sok minden változott. most magabiztos és elégedett vagyok, most haladok, élek, most az van, amit szeretnék. kisebb-nagyobb kivételektől eltekintve, persze, nem állítom, hogy tökéletes, mindenesetre felhőtlen, a szó legreálisabb értelmében. szóval minden, minden adott hozzá, hogy boldog legyek, de mégsem tudok lazítani. ilyen az ember: mindig mást akar, mint ami van, mint ami lehet. vagy…vagy még mindig nem merem elhinni, hogy én is megérdemlem. a biztonságot, nyugalmat és izgalmat, a szeretetet és törődést. már az is csoda, hogy egyáltalán tudom, mire vágyom. ilyen szerelemben, amiben én vagyok nyakig, fülig, fejtetőig, nehéz megítélni a valóságot és benne a saját helyzetemet. én mégis igyekszem józan, ha az nem, akkor legalább tárgyilagos maradni, fenntartani annak a látszatát, hogy nem adtam fel még saját magam -bárki is legyek. ha az vagyok, aminek érzem magam, akkor egy önfeledt (ellentmondás?), életvidám lány vagyok, ha az vagyok, aminek mások látnak, akkor fogalmam sincs, mi vagyok -ezt ítéljék meg mások, ha van merszük hozzá.
összeköltözés. eszembe jutott akkor, mikor először mondta, hogy jön vissza pestre, mondtam, hogy én is jövök vissza, beszé -utálom, hogy önállósítja magát a billentyűzet, és sorra eltűnnek a dolgaim) -ltünk róla párszor, és ebben maradtunk. mikor reggel arra ébredek, hogy átölel, nem kérdezem meg, hogy vajon minden nap ezt akarom-e. nem vagyok elég erős hozzá, hogy végigjátsszam ezt a mozit. aztán erőt veszek magamon (azt mondta, nem akarja, hogy saját akarata legyen, tudom, hogy neki vannak dolgok, amik természetesek, és azt hiszi, én is így vagyok vele; egyikünk sem gondolatolvasó), és megkérdezem. ő válaszol, és ezzel elindul a mozi. akárhogy is nézem, csak egyetlen befejezése lehet. és nem tudok szabadulni tőle, míg le nem írom.
de félóra múlva lesz a féléves teljesítmény-értékelésem, és ideje arra koncentrálnom.
ánosi juci 