ismersz

hogy lehetnénk idegenek, mikor mindent tudsz rólam?

láttál nevetni és sírni, láttál boldogan és láttál rettegni, rémálmomból ébresztettél. láttál józanul és részegen.

voltam melletted egészséges, erős, tettrekész, nyughatatlan és voltam beteg, láztól forró bőröm perzselte a bőrödet. láttad, ahogy kínoz a migrén, ahogy megfeszíti az izmaimat, megvakít és megsüketít. láttad, ahogy táncolok és láttad azt is, mikor ágyhoz láncolt a fájdalom

láttál télen, nagykabátba-sapkába-csizmába öltözve, láttál fényes nyáron fürdőruhában (sem), láttál elegáns erdeimanó-ruhában és láttál kinyúlt csíkos pólóban is. láttál meztelenül, végtelen pillanatokra tiéd is volt a testem. csókoltál ott, ahol senki más (nem patetikus hangon mondom ezt, hanem őszinte mélységből), tisztelted és szeretted a testemet olyannak, amilyen volt. úgy értél hozzám, ahogy a tulajdonához ér az ember, amit megbecsül, mostad a hátam puha szivaccsal, betakartál, ha elaludtam a kanapén és ha reszkettem a hidegtől, saját melegedet adtad kölcsön.

enni adtál saját magadból, ahogy a gyermekéről gondoskodik az ember, testem-lelkem-fantáziámat is elláttad, és tanítottál. beengedtél a világaidba. jártam ott, ahol boldog voltál, és ott is, ahol bántottak – fájt nekem is ugyanúgy. otthon voltam benned, a hangod természetes volt, mint a napsütés, a tüdődből hagytál lélegezni, a kezembe tetted a szívedet. láttam, amit láttál. hagytad, hogy megismerjelek és én hagytam, hogy te megismerj engem és fess magadnak egy képet rólam.

 

nem lehet ezt meg nem történtté tenni, nem lehet visszaadni és eltörölni. nem mehetünk többé el egymás mellett. volt idő, mikor azt hittem, többé levegőt sem vehetünk egymás nélkül… hogy nem lesz több magányos reggel, mert akkor, amikor nélküled ébredek, majd nem kel föl a nap, a madarak nem fütyülik buta dalukat, az élőlények többé nem vesznek levegőt. talán akkor kellett volna egy sírt kibérelnem a kerepesi temetőben (amit bejártunk együtt) és belefeküdnöm.

most nem érzem halottnak magam, de élőnek sem. nem akarom még befejezni a mondatokat, de semmi sincs mögöttük. ez nem én vagyok, ezt ne lássa senki, azt nem hagyom.

csak arra gondolok, hogy vajon fognak-e más idegenek is ismerni engem úgy, ahogy te ismersz engem?

Hírdetés

osztálykirándulás

best of osztálykirándulás:

helyszín, időpont és program kiválasztása: találgatás, vajon elég hideg lesz-e ahhoz, hogy korán elkezdődjön a melegítő ivászat, de elég meleg, hogy bepakoljuk a köldököt szabadon hagyó pólót/ térdig letolható ülepű nadrágot, mert az ooolyan menő!

előkészületek: ki hol ül a buszon, kinek milyen speciális igényei vannak – allergiás vagy a tejre, de hát nem tej lesz, hanem joghurt, direkt megkérdeztem-, beváráslólista készítése – jó, azt értem, hogy szoft drink, de INNI mit fogsz?-

programok kiötlése, az idő előrehaladtával arányosan bátorodva: kocsmatúra (remélem, lesz kocsma, milyen hely az, ahol nincs kocsma?), éjszakai fürdőzés (ruhástól a kádban, ezt az nyeri, aki leghamarabb hányásig issza magát), pókerezés és üvegezés, pletykálás/ recska a takaró alatt stb

utolsó bevásárlás az indulás előtti napon, anya, ne gyere velem, mondtam, hogy a vili faterja elvisz minket aaa… nagykerbe.

és a  start: ilyen hideg és sötét lesz egész úton, vazze, remélem, hoztunk elég belga-cédét, ezt nem lehet kibírni, persze valakire mindig várni kell, kit érdekel, hogy otthon hagytad az asztmapipádat, tudod, mennyibe kerül a busz kilóméterenként, nem fogunk visszafordulni… még szerencse, hogy a sör nem fog megmelegedni, valaki lefoglalhatná az ofőt, míg mi megisszuk az első kört.

szálláshely elfoglalása: én az ablak alatt akarok aludni, én nem akarok az ablak alatt aludni, én másik ágyat/ szobát/ szobatársat akarok, tökmindegy, hol alszunk, csak menjünk már ki innen, hol a KOCSMA???! nem tudom, miből gondolta az ofő, hogy minden templomba be fogunk menni, ha minden templom mellett van egy italmérés… egyáltalán, kit érdekelnek a kőbe öntött pasasok a kriptában? öregem, még jó, hogy hoztam ipodot, nem kell ezt a karattyolást hallgatnom a városalapítókról, akik annyira unalmasak voltak, hogy a végén bele is haltak. mondjuk a szoborpark az király volt, főleg hogy a zsiga fölmászott az egyik vén fószer ölébe, és fölvettem a mobilommal, hogy ökörködik.

városnézés, neee… aszta, milyen táska, ez a haláfejes nagyon jó, te, kérjük már meg a klárinénit, hogy hadd legyen szabadprogram, biztos van ebben a porfészekben egy pláza vagy egy dm legalább, ha mást nem, legalább egy körömlakkot vegyünk. csak háromfélét hoztam, és a csillámos rózsaszín már kezd beszáradni. szerintetek lesz este valami buli? biztos a fiúk csinálnak zenét, ha nem öntötték még le vodkával a hifit.

este társasozás, szigorúan esélykiegyenlítő játékokkal, műbalhék és hangzavar, és mikor már minden anyukakedvence lefeküdt, elkezdődhet az igazi buli, zenével, alkohollal, világmegváltó beszélgetésekkel. lehet, hogy még a csoda is megtörténik…

mikor már minden ágy foglalt többé-kevésbé, két fiatal egymás mellé kucorodik, és fázósan összebújik egy takaró alatt. egy üveg bort sikerül megmenteni a tömeg pusztítása elől, azt iszogatják ügyetlenül, és nevetnek, ha valamelyikük állán végigfolyik a folyadék. senki sem veszi észre, hogy ajkuk megtalálja egymást, ahogy azt sem, hogy a hazaúton egymás mellett ülnek és nem fogynak ki a beszédtémából.

a hazaút: csöndes, sárgászöld arcok, karikás szemek, jajmithagytamott hisztik, telefonálás a szülőknek, elválás előtt gyors egyeztetés, ja gyere fel msn-re, ha hazaértél, megmutatom a képeket..

 

elégszer hallottam már ezt a lemezt, de most, hogy újra föltettem, ugyanolyan újnak és izgalmasnak hatott, mint mindig. tele slágerekkel…

 

corvin

igenis úgy kezdődött, hogy:

miért jó a corvin mellett lakni? mert a romantikus hangulat egyszerűen megfertőzi az embert. akár akarom, akár nem, a lábam valami zene ütemére mozdul, az ujjaim játékból belekarmolnak a levegőbe… este, ha fáradtan megérkezem a munkából, titkok várnak rám, hogy felfedezzem őket, megszabadítsam őket az évszázados csönd és por fogságából

és mielőtt táncolni indulunk, peter andré mysterious girl című dala csakis nekem szól 🙂

táncolni csukott szemmel, messze magam mögött hagyni az álmokat, a civilizációt, az ösztöneim útját járni, ahol rajtam kívül senki sincs… tudom, hogy a szabadság magányos, de akkor is akarom. akarom akkor is, ha nem birtokolhatom, ha nem tarthatom meg, ha rosszabb napjaimon csak emlékezhetek rá. nem érdekel. a pillanat, amikor a szabadság megszületik, mindig, újra és újra megismételhetetlen. mindig más, és az ízét sosem felejti, aki egyszer érintette

az én szabadságom… legyen a tiétek. vigyétek, tapogassátok, forgassátok körbe, tépjétek szét, azt hiszitek, ott vagyok benne? nekem nincsen titkom. tulajdonképpen nem is vagyok sehol. aki mást hisz, az téved

úton lenni mindig és nem tenni fel kérdéseket. ha kérdezek, meg kell állnom, hogy megtaláljam a választ. nem félek semmitől, de még nem jött el az ideje, hogy megálljak

új hely

piros pöttyös bögréből fröccsöt inni, mikor az agyad már kikapcsolt. a kezed viszket a kétnapi tisztítószer-használattól. az orrodban mások szaga és a fertőtlenítő illata, melyet a füstölők hada hiába próbál elnyomni. a lelkedben semmi, de semmi nincsen

akkor kell írni.

amikor a hideg a meztelen lábad alá kúszik, amikor a zsidó rapper érzelmes dalait dúdolod a winamp alatt, amikor semmire sem vagy alkalmas.

azt mondtam korábban borinak, az acer gépek nagyon bénák, de csak a dac beszélt belőlem (milyen szeretettel beszélt dani a fehér arcú acer laptopjáról…), nagyon jó kis gép ez. közelebb ülök az asztalhoz, és hagyom az ujjaimat futkározni. mára már vége van, de holnap kezdődik elölről, és nem tudom, vége lesz-e valaha. még azt sem tudom, akarom-e, hogy vége legyen

valami elindult most, és jólesik erre gondolni, mert hosszú idő óta talán először veszem könnyedén a sorsomat. mindig túlaggódtam, mindig magyarázatot kerestem, az "értelmét", most viszont időm sincs ezzel törődni. legtitkosabb gondolatom az, hogy vajon hogyan szerzem vissza a kék szekrényt ági lakásából. most teljes szívemből érzem, hogy jó az, ami van, ami történik, amit csinálok, és ezért nem aggódom. nem érdekel az értelme

tervezgetem, hogy írok daninak, de még nem jött el az ideje. még nem érzem, hogy bármi is változott volna benne, majd csak akkor akarom megkeresni, ha tudom, hogy van mondanivalója. bárki másra jobban vágyom most, mint rá. bár, ha hallanám a hangját.. és többnyire ilyenkor elindul a mozi, de most ahhoz is fáradt vagyok, hogy beüljek a vetítőszékbe. azt hiszem, most jó egyedül lenni

valóban, nagy szükségem van most rá, hogy más szemszögből is körülnézzek. erről a kapcsolatról már mindent elmondtam. lehet, hogy fogom még ismételni magam, de most semmi okom rá, hogy vájkáljak a múltban. (meg voltam győződve róla, az agyammal, a lelkemmel, a zsigereimmel, minden apró idegpályám tudta, hogy dani lesz a jövőm, és most mégis szinte természetes, hogy már nincs itt nekem)

az igazi nagy kaland most a lakásfelújítás. nem tudok a bal agyféltekémmel döntéseket hozni, csak akkor vagyok biztos a dolgomban, ha a hangokat hallom, és hangosan kiabáltak, mikor ezt a lakást megnéztem. azóta eltelt egy kis idő, és kicsit szégyenlősen duruzsolnak a fülembe: csöpögnek a csapok, na és? arra van a szerelő… nem jó a fűtés? (meg sem néztem még…) hát aztán! enyhe lesz a tél, és a gáz úgyis drága… kénytelen vagyok hinni nekik megint. a tér hatalmas, ez maga lehetőség – néhány lenge textil a plafonról, és máris egy másik világ tárul fel. a bútorok egyáltalán nem érdekelnek. bútor kell, akárhogy is nézzük. nem akarok többet dobozban lakni. ez most már a miénk, mert mi választottuk, mi takarítottuk ki és tesszük lakhatóvá. olyan lesz, amilyenek mi vagyunk. nem titok, hogy ez a célom: kipakolni magamból a színeket, anyagokat, belakni a teret, mert önmagamban már nem nagyon férek el

hiszek abban is, hogy bori jó hatással lesz rám. a gazdag és híresben nem hiszek, de a kreativitásban, a tehetségben és a művészetben hiszek. hiszek az álmokban is, és hiszek benne, hogy nem csak beszélni fogunk róla. megcsináljuk

and i think to myself

nem vagyok még kész rá, hogy beszéljek, de valahogy rá kell szorítanom magamat. annál is inkább, hogy szárad a lakk a körmömön, és ilyenkor hagyomány a magamfajta grafománok körében, hogy írással gyorsítjuk a folyamatot. ideje is, hogy újra formába hozzam magam, ha egyszer meg akarok élni belőle 🙂

amikor egy reggel arra ébredtem (képletesen persze, nem kell, hogy az a bizonyos pillanat pont az ébredéshez kötődjön, amikor agyi és leki tevékenységem csupán a kávé általi reanimálás körül forog), hogy szakítani akarok, szakítani fogok, mintha elállt volna a szél, kisütött volna a nap… és fájt, nagyon fájt, még most is kicsordul a könnyem, ha arra gondolok, hogy vesztettem, feladtam a harcot, mondogattam, hogy kitartok, hosszú távra tervezek, vállalok mindent, mondogattam, hogy megéri, de nem… szóval még mindig nagyon sajnálom mindkettőnket, de mégis nyugodt vagyok. nem azért, mert belenyugodtam a történtekbe, hanem mert tudom, hogy jó döntést hoztam. lett volna másik választásom, homokba dughattam volna a fejem, és eljátszhattam volna, milyen boldog és elégedett vagyok a férfi oldalán, akit választottam, kendővel leplezve, hogy a férfinak fogalma sincs róla, mi is az a "választás". nyelhettem volna szótlanul, hogy folyamatos mellőzöttség és a kielégülésnek csupán néhány morzsája az enyém. vagy hisztizhettem volna, amíg csak a hang- és idegszálaim bírják, követelőzhettem volna, felemlegetve, mennyit adtam, és mennyi jár ezért cserébe.

de nem ezt választottam.

elsőre úgy tűnne, ott vagyunk, ahol a part szakad (vagyunk, nem tudom, ezt hogy fogom leküzdeni, de dolgozom rajta), elegünk lett, és szünetet kell tartanunk, hogy csöndes magányunkban eltűnődjünk rajta, mennyire is rossz a másik nélkül, és kis idő múlva majd folytatjuk ugyanígy, kizsákmányoljuk egymást, érzelmeinket takarékra tesszük, és próbáljuk elhitetni a másikkal, hogy valakinek jó, amit csinálunk.

és hiába hittem minden egyes alkalommal, hogy vége, tényleg vége, a hangok mindig azt mondták, csak áltatom magam -áltatjuk magunkat, hiszen ki kell mondanom, mindketten meggyőződésünk szerint cselekedtünk. igazuk is lett. most viszont nem próbálom meg elhallgattatni őket, nem hazudok nekik és magamnak.

nem megy ez nekünk. szeretlek, tisztellek, STB, hiányozni fogsz -mert tudnod kell, hogy az otthonomként tekintettem rád, és azt hittem, hontalan leszek nélküled, rettegtem, hogy önként elhagyom ezt a biztonságos helyet. nem tudom, felfogtad-e az értelmét. majd egyszer talán rájössz, ha már nem leszek melletted, és valljuk be, ha én nem, akkor senki… erről igazán nem én tehetek…

nos, ott tartottam, hogy hiányozni fogsz, és most jön az, hogy DE. de nem tudlak boldoggá tenni, mert te nem hagyod, mert te képtelen vagy feldolgozni a helyzetet, hogy felelősek vagyunk egymásért. ezen én képtelen vagyok változtani. hiába mondod, hogy meg akarsz változni, 1: szerintem ne tedd, mert félő, hogy akkor elveszíted önmagad; 2: lásd be, hogy segítség nélkül nem vagy képes erre a lépésre. változatlanul azt gondolom, te vagy életem párja, és ezt kicsit sem szégyellem. nincs jogod azt állítani, hogy nélküled boldogabb leszek, mert azzal megtagadod az elmúlt három évünket. nem kell vállalnod a felelősséget a szakításért, mert tudom, hogy képtelen vagy rá. nem kérek semmit

de ezt a három évet nem adom. nem azért szerettelek, mert vártam cserébe valamit, vagy mert reméltem, hogy megváltoztathatlak. és nem azért hagylak el, mert már nem szeretlek.

tudom, hogy ezúttal vége van. hiányozni fogsz, a beszélgetések (a hangod, a gondolataid, a kérdéseid), amiket már nem fejezünk be, a kávék, amiket már nem iszunk meg együtt, az utak, amiket nem járunk be, a filmek, amiket nem nézünk meg, hiányozni fognak az állatok, akik nem fognak körülöttünk sompolyogni, az épületek, amiket nem fotózunk le, hiányozni fog a tánc, a közös ágy, amink sosem lesz, a gyerekek, akiket nem nevelünk fel. elfelejtelek, ahogy az otthonát felejti el az emigráns ("magyarul álmodsz, magyarul sírsz"). de nem akarom újrakezdeni többé.

talán egyszer megint szóbaállunk egymással, lesz is mondanivalónk, egyszer, ha már nem azért fogok aggódni, hogy vajon rettegsz-e még tőlem. talán alkotunk még valamit közösen, amire büszkék leszünk. de most csak élvezem a friss levegőt. az új életemet… még szokatlan, de nagyon élvezem

most megint használhatom azt az önmagamat, amit idáig kényszeresen háttérbe szorítottam (hogy miért, nem tudom, talán nem hittem el, hogy az érdekelhet bárkit is). most már ki merem mondani, hogy szeretetre vágyom. Danitól vagy mástól, nem számít. nem számít

és amikor azt mondom, jól vagyok, elhiszem

a többit, ami bennem van, majd leírom, ha eljön az ideje