and i think to myself

nem vagyok még kész rá, hogy beszéljek, de valahogy rá kell szorítanom magamat. annál is inkább, hogy szárad a lakk a körmömön, és ilyenkor hagyomány a magamfajta grafománok körében, hogy írással gyorsítjuk a folyamatot. ideje is, hogy újra formába hozzam magam, ha egyszer meg akarok élni belőle 🙂
amikor egy reggel arra ébredtem (képletesen persze, nem kell, hogy az a bizonyos pillanat pont az ébredéshez kötődjön, amikor agyi és leki tevékenységem csupán a kávé általi reanimálás körül forog), hogy szakítani akarok, szakítani fogok, mintha elállt volna a szél, kisütött volna a nap… és fájt, nagyon fájt, még most is kicsordul a könnyem, ha arra gondolok, hogy vesztettem, feladtam a harcot, mondogattam, hogy kitartok, hosszú távra tervezek, vállalok mindent, mondogattam, hogy megéri, de nem… szóval még mindig nagyon sajnálom mindkettőnket, de mégis nyugodt vagyok. nem azért, mert belenyugodtam a történtekbe, hanem mert tudom, hogy jó döntést hoztam. lett volna másik választásom, homokba dughattam volna a fejem, és eljátszhattam volna, milyen boldog és elégedett vagyok a férfi oldalán, akit választottam, kendővel leplezve, hogy a férfinak fogalma sincs róla, mi is az a "választás". nyelhettem volna szótlanul, hogy folyamatos mellőzöttség és a kielégülésnek csupán néhány morzsája az enyém. vagy hisztizhettem volna, amíg csak a hang- és idegszálaim bírják, követelőzhettem volna, felemlegetve, mennyit adtam, és mennyi jár ezért cserébe.
de nem ezt választottam.
elsőre úgy tűnne, ott vagyunk, ahol a part szakad (vagyunk, nem tudom, ezt hogy fogom leküzdeni, de dolgozom rajta), elegünk lett, és szünetet kell tartanunk, hogy csöndes magányunkban eltűnődjünk rajta, mennyire is rossz a másik nélkül, és kis idő múlva majd folytatjuk ugyanígy, kizsákmányoljuk egymást, érzelmeinket takarékra tesszük, és próbáljuk elhitetni a másikkal, hogy valakinek jó, amit csinálunk.
és hiába hittem minden egyes alkalommal, hogy vége, tényleg vége, a hangok mindig azt mondták, csak áltatom magam -áltatjuk magunkat, hiszen ki kell mondanom, mindketten meggyőződésünk szerint cselekedtünk. igazuk is lett. most viszont nem próbálom meg elhallgattatni őket, nem hazudok nekik és magamnak.
nem megy ez nekünk. szeretlek, tisztellek, STB, hiányozni fogsz -mert tudnod kell, hogy az otthonomként tekintettem rád, és azt hittem, hontalan leszek nélküled, rettegtem, hogy önként elhagyom ezt a biztonságos helyet. nem tudom, felfogtad-e az értelmét. majd egyszer talán rájössz, ha már nem leszek melletted, és valljuk be, ha én nem, akkor senki… erről igazán nem én tehetek…
nos, ott tartottam, hogy hiányozni fogsz, és most jön az, hogy DE. de nem tudlak boldoggá tenni, mert te nem hagyod, mert te képtelen vagy feldolgozni a helyzetet, hogy felelősek vagyunk egymásért. ezen én képtelen vagyok változtani. hiába mondod, hogy meg akarsz változni, 1: szerintem ne tedd, mert félő, hogy akkor elveszíted önmagad; 2: lásd be, hogy segítség nélkül nem vagy képes erre a lépésre. változatlanul azt gondolom, te vagy életem párja, és ezt kicsit sem szégyellem. nincs jogod azt állítani, hogy nélküled boldogabb leszek, mert azzal megtagadod az elmúlt három évünket. nem kell vállalnod a felelősséget a szakításért, mert tudom, hogy képtelen vagy rá. nem kérek semmit
de ezt a három évet nem adom. nem azért szerettelek, mert vártam cserébe valamit, vagy mert reméltem, hogy megváltoztathatlak. és nem azért hagylak el, mert már nem szeretlek.
tudom, hogy ezúttal vége van. hiányozni fogsz, a beszélgetések (a hangod, a gondolataid, a kérdéseid), amiket már nem fejezünk be, a kávék, amiket már nem iszunk meg együtt, az utak, amiket nem járunk be, a filmek, amiket nem nézünk meg, hiányozni fognak az állatok, akik nem fognak körülöttünk sompolyogni, az épületek, amiket nem fotózunk le, hiányozni fog a tánc, a közös ágy, amink sosem lesz, a gyerekek, akiket nem nevelünk fel. elfelejtelek, ahogy az otthonát felejti el az emigráns ("magyarul álmodsz, magyarul sírsz"). de nem akarom újrakezdeni többé.
talán egyszer megint szóbaállunk egymással, lesz is mondanivalónk, egyszer, ha már nem azért fogok aggódni, hogy vajon rettegsz-e még tőlem. talán alkotunk még valamit közösen, amire büszkék leszünk. de most csak élvezem a friss levegőt. az új életemet… még szokatlan, de nagyon élvezem
most megint használhatom azt az önmagamat, amit idáig kényszeresen háttérbe szorítottam (hogy miért, nem tudom, talán nem hittem el, hogy az érdekelhet bárkit is). most már ki merem mondani, hogy szeretetre vágyom. Danitól vagy mástól, nem számít. nem számít
és amikor azt mondom, jól vagyok, elhiszem
a többit, ami bennem van, majd leírom, ha eljön az ideje

napok

2008. november
h K s c p s v
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...