piros pöttyös bögréből fröccsöt inni, mikor az agyad már kikapcsolt. a kezed viszket a kétnapi tisztítószer-használattól. az orrodban mások szaga és a fertőtlenítő illata, melyet a füstölők hada hiába próbál elnyomni. a lelkedben semmi, de semmi nincsen
akkor kell írni.
amikor a hideg a meztelen lábad alá kúszik, amikor a zsidó rapper érzelmes dalait dúdolod a winamp alatt, amikor semmire sem vagy alkalmas.
azt mondtam korábban borinak, az acer gépek nagyon bénák, de csak a dac beszélt belőlem (milyen szeretettel beszélt dani a fehér arcú acer laptopjáról…), nagyon jó kis gép ez. közelebb ülök az asztalhoz, és hagyom az ujjaimat futkározni. mára már vége van, de holnap kezdődik elölről, és nem tudom, vége lesz-e valaha. még azt sem tudom, akarom-e, hogy vége legyen
valami elindult most, és jólesik erre gondolni, mert hosszú idő óta talán először veszem könnyedén a sorsomat. mindig túlaggódtam, mindig magyarázatot kerestem, az "értelmét", most viszont időm sincs ezzel törődni. legtitkosabb gondolatom az, hogy vajon hogyan szerzem vissza a kék szekrényt ági lakásából. most teljes szívemből érzem, hogy jó az, ami van, ami történik, amit csinálok, és ezért nem aggódom. nem érdekel az értelme
tervezgetem, hogy írok daninak, de még nem jött el az ideje. még nem érzem, hogy bármi is változott volna benne, majd csak akkor akarom megkeresni, ha tudom, hogy van mondanivalója. bárki másra jobban vágyom most, mint rá. bár, ha hallanám a hangját.. és többnyire ilyenkor elindul a mozi, de most ahhoz is fáradt vagyok, hogy beüljek a vetítőszékbe. azt hiszem, most jó egyedül lenni
valóban, nagy szükségem van most rá, hogy más szemszögből is körülnézzek. erről a kapcsolatról már mindent elmondtam. lehet, hogy fogom még ismételni magam, de most semmi okom rá, hogy vájkáljak a múltban. (meg voltam győződve róla, az agyammal, a lelkemmel, a zsigereimmel, minden apró idegpályám tudta, hogy dani lesz a jövőm, és most mégis szinte természetes, hogy már nincs itt nekem)
az igazi nagy kaland most a lakásfelújítás. nem tudok a bal agyféltekémmel döntéseket hozni, csak akkor vagyok biztos a dolgomban, ha a hangokat hallom, és hangosan kiabáltak, mikor ezt a lakást megnéztem. azóta eltelt egy kis idő, és kicsit szégyenlősen duruzsolnak a fülembe: csöpögnek a csapok, na és? arra van a szerelő… nem jó a fűtés? (meg sem néztem még…) hát aztán! enyhe lesz a tél, és a gáz úgyis drága… kénytelen vagyok hinni nekik megint. a tér hatalmas, ez maga lehetőség – néhány lenge textil a plafonról, és máris egy másik világ tárul fel. a bútorok egyáltalán nem érdekelnek. bútor kell, akárhogy is nézzük. nem akarok többet dobozban lakni. ez most már a miénk, mert mi választottuk, mi takarítottuk ki és tesszük lakhatóvá. olyan lesz, amilyenek mi vagyunk. nem titok, hogy ez a célom: kipakolni magamból a színeket, anyagokat, belakni a teret, mert önmagamban már nem nagyon férek el
hiszek abban is, hogy bori jó hatással lesz rám. a gazdag és híresben nem hiszek, de a kreativitásban, a tehetségben és a művészetben hiszek. hiszek az álmokban is, és hiszek benne, hogy nem csak beszélni fogunk róla. megcsináljuk
ánosi juci 