ismersz

hogy lehetnénk idegenek, mikor mindent tudsz rólam?
láttál nevetni és sírni, láttál boldogan és láttál rettegni, rémálmomból ébresztettél. láttál józanul és részegen.
voltam melletted egészséges, erős, tettrekész, nyughatatlan és voltam beteg, láztól forró bőröm perzselte a bőrödet. láttad, ahogy kínoz a migrén, ahogy megfeszíti az izmaimat, megvakít és megsüketít. láttad, ahogy táncolok és láttad azt is, mikor ágyhoz láncolt a fájdalom
láttál télen, nagykabátba-sapkába-csizmába öltözve, láttál fényes nyáron fürdőruhában (sem), láttál elegáns erdeimanó-ruhában és láttál kinyúlt csíkos pólóban is. láttál meztelenül, végtelen pillanatokra tiéd is volt a testem. csókoltál ott, ahol senki más (nem patetikus hangon mondom ezt, hanem őszinte mélységből), tisztelted és szeretted a testemet olyannak, amilyen volt. úgy értél hozzám, ahogy a tulajdonához ér az ember, amit megbecsül, mostad a hátam puha szivaccsal, betakartál, ha elaludtam a kanapén és ha reszkettem a hidegtől, saját melegedet adtad kölcsön.
enni adtál saját magadból, ahogy a gyermekéről gondoskodik az ember, testem-lelkem-fantáziámat is elláttad, és tanítottál. beengedtél a világaidba. jártam ott, ahol boldog voltál, és ott is, ahol bántottak – fájt nekem is ugyanúgy. otthon voltam benned, a hangod természetes volt, mint a napsütés, a tüdődből hagytál lélegezni, a kezembe tetted a szívedet. láttam, amit láttál. hagytad, hogy megismerjelek és én hagytam, hogy te megismerj engem és fess magadnak egy képet rólam.
 
nem lehet ezt meg nem történtté tenni, nem lehet visszaadni és eltörölni. nem mehetünk többé el egymás mellett. volt idő, mikor azt hittem, többé levegőt sem vehetünk egymás nélkül… hogy nem lesz több magányos reggel, mert akkor, amikor nélküled ébredek, majd nem kel föl a nap, a madarak nem fütyülik buta dalukat, az élőlények többé nem vesznek levegőt. talán akkor kellett volna egy sírt kibérelnem a kerepesi temetőben (amit bejártunk együtt) és belefeküdnöm.
most nem érzem halottnak magam, de élőnek sem. nem akarom még befejezni a mondatokat, de semmi sincs mögöttük. ez nem én vagyok, ezt ne lássa senki, azt nem hagyom.
csak arra gondolok, hogy vajon fognak-e más idegenek is ismerni engem úgy, ahogy te ismersz engem?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2008. november
h K s c p s v
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: