almával

fenékig kiélvezem a ‘connected’ státuszt – bár ez most megint az a fáziskéséses állapot, amikor másodperceket kell várni, hogy a billentyűk nyoma megjelenjen a képernyőn – mindegy akkor is, ha lassú… mindegy akkor is, ha a szemem körül már vörös árkot ásott a fáradtság. megpróbáltam aludni, és nem sikerült; akkor minek erőltessem?
rosszkedvű vagyok. ohó, most tudja meg a világ… na, azt már nem! arra pazaroljam az időt, hogy nyavalygok? ki van zárva! csupán megérteni szeretném, miért is fáj olyan nagyon…
azt tudom, nem az bánt, hogy nem működött. hiszen csak egy playboy volt, akárhogy is nézem, nem vagyok hozzávaló. neki egy csinos, türelmes, sekélyes kislány kell, aki nem zavarja az ő élete folyását. én figyelek, érdeklődöm, én gondolkodom… megint itt rontottam el 😛
én kíváncsi voltam rá, és talán ez megijesztette. meg az, hogy vágytam rá. nem kellett volna bevallanom, mennyire jó vele lenni? hűvösnek és elérhetetlennek kellett volna mutatkoznom? hazudnom kellett volna?! mi kell neki, egy bűvész?
szóval, igen, csalódott vagyok, hogy nem tudtam neki megfelelni. azt hiszem, az elején kicsit elbíztam magam, hogy végre nem egy lelkisérült, nem kell sem az anyját, sem a pszichiáterét eljátszanom, de hamar kiderült, mi az ára: ne legyen személyiségem… és megint csak én érzem rosszul magam, amiért nem tudtam ezt teljesíteni.
nem tudtam csöndben ülni és várni rá, nem tudtam láthatatlanná válni, hogy akadályoztam őt a szabad lélegzésben, a fene nagy függetlenségben (valóban, némi iróniával kezelem már ezt a fogalmat).
nem azt sajnálom, hogy nem mi lettünk az évezred szerelmespárja, mert tudom, hogy ez a szerep nagyon idegen tőlem (igen, elképzeltem, milyen lenne, és tetszett, de elképzelni és megélni két külön dolog, és tudom, hogy meddig terjednek a képességeim). azt sem siratom sokáig, hogy nem főz nekem, nem visz vacsorázni, nem küld ezer puszit üzenetben – az egész olyan távoli tőlem, mint a mont blanc (sátoraljaújhely is lehet, nekem tökmindegy, nem teszek egy lépést egyik felé sem). nem vár virággal, nem visz haza kézenfogva, nem ölel át búcsúzáskor (vagy csak úgy, minden indok nélkül, na ez hiányozni fog), mert kipróbáltam, és nem áll jól nekem. erről van szó: ő úgy akart hordani engem, mint egy ruhát, mint a saját ruháját, mint saját magát. és nem vette figyelembe, hogy én más anyagból vagyok, én nem illek rá, engem nem tud összehajtani és berakni a szekrénybe, ha éppen nem akar viselni. 
tudom, hogy nem az én hibám (na jó, ez így nem teljesen igaz, tudom, hogy megbántottam, és azt is tudom, hogy mivel, de az érem másik oldalán ott csillog ékesen, hogy ő nem adott alkalmat, hogy bocsánatot kérjek). ha hajlandó lett volna megtisztelni azzal, hogy őszinte velem, azt mondanám, nem is az ő hibája. megpróbálhatnék belemenni valamiféle sárdobálásba, de 1. nem mennék vele semmire 2. csak a lavinát görgetném, ami végül a fejemre zúdulna.
 
sajnálom, ami történt, azt is sajnálom, ami nem történt meg (azt talán jobban is), de megyünk tovább…

telefon

várni, hogy megcsörrenjen a telefon. várni, hogy megjelenjen a boríték ikonja a képernyőn. várni, hogy a call/from mezőben felvillanjon a név.
kegyetlenség.
nem is gondolok rá, inkább gondolok valami másra, szívmelengetőre.
szombat este háromnegyed hétkor, a színházból kijövet már kézzel fogható volt mindkettőnk idegessége. az enyém, mert sürgettem a többieket és az övé is, mert üzenetet hagyott: "nem akarlak zavarni, de ha van egy kis időd, felhívnál?" persze, boldogan; hogy találkozzunk félórával a megbeszéltnél később? biztosan merevgörcsöt kaptam volna, ha nem lettem volna magam is késésben. család útnak indítása, fürdés, szépítkezés – elszoktam már tőle, hogy direktben kiöltözzek…
minden percnyi várakozást megért a találkozás pillanata. ahogy mosolygott rám, ahogy gyöngéden megcsókolt, ahogy a kezét nyújtotta, rögtön elfeledkeztem a hidegről és a fáradtságról.
hihetetlenül elengásan festett a fekete holmijában, saját magát is úgy viselte, mint egy rászabott ruhát, remekül állt neki. magabiztosságán ugyan átsütött, mennyire feszélyezve érzi magát, de ezt leginkább onnan tudom, hogy én is ezt éreztem: jó helyen vagyok, a megfelelő emberrel, akinek azonban meg akarok felelni, akinek örömet akarok szerezni, és még nem tudom pontosan, hogyan csináljam.
első körben hagytam, hogy kiszolgáljon, bár ez rettenetesen nehezemre esik, de tudtam, hogy neki sokat jelent. a főztjét nem udvariasságból dicsértem; lenyűgözött a profizmusa és az odaadása. jól áll neki a konyha 🙂
a gyertyafény is jól áll neki, bár belőlem kihozta a migrént, és az este vége felé elcsöndesedtem kicsit.
élveztem a beszélgetést is, élveztem, ahogy néz a szemembe, ahogy ismerkedik. először nem hittem el, amikor azt mondta, hogy udvarolni akar, csak vállat vontam: hagyom, de most már láttam, mennyire komolyan gondolta. tényleg meg akar ismerni. megijedtem, mikor ez tudatosult bennem: ez most felelősséggel jár, nem csak önmagamat kell jól viselnem, rá is vigyáznom kell…
azóta sikerült kölcsönösen egymás lelkébe taposnunk, de én edzett vagyok, ezért kibírom, őt pedig a pajzs méretű egója megvédi a komolyabb sérülésektől. most pedig várakozó álláspontra helyezkedtem. kicsit körömrágós, kicsit ökölbeszorítós, kicsit kényszerből telefonálós várakozás ez, de azért megéri. a pillanatokért, melyekben tüzijátékok robbannak fel a lelkemben…

napok

2008. december
h K s c p s v
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...