hívhatod otthonnak

…de az valami más…

 

-hidd el nekem, jó apa leszel.

-nyiha is ezt mondta, mikor a kisbabájukat tartottam. hogy nem tudna egy nőt elképzelni mellettem, de azt igen, hogy felnevelek egy gyereket.

 

kicsit olyan, mint Miklós. lehet, h mert igazán apa nélkül nőttem fel, tudat alatt csak olyan férfit választok, aki hasonlít ahhoz, akit ismerek. testvérkomplexusom van!!! miklóson látom, ahányszor csongorral foglalkozik, beszél róla, hogy maga sem hiszi el, de szinte természetesen mozog a "közegben". dani, minden sérülését jól ismerve, képtelen felfogni, hogy értékes ember lehet belőle. az, hogy nem volt apja, nem jelenti azt, hogy ő maga képtelen gyereknevelésre

 

sok tanulságot egyébként nem lehet levonni a hétvégi találkozóból – talán mert nincs is jelentősége. miért olyan nagy dolog, hogy tartjuk a kapcsolatot? ha nem vonzódnánk egymáshoz, nem is álltunk szóba egymással, és hogy még mindig van mit mondanunk, az a mai rohanásban, felszínes viszonyok között ajándéknak számít. miért, hogy két értelmes, felnőtt embernek nem szabadna együtt lennie, ha nem járnak együtt? ki mondja meg, hogy csak a hazug, külsőségekre építő, labilis szerelmi viszony tarthat össze minket (vagy bárkit)? miért kellene szégyellnem magam, hogy van egy barátom, aki számít rám, és aki mellett jól érzem magam? na és, ha nem akar feleségül venni? talán mert tisztel és tudja, nem adhatja meg nekem azt, amit érdemlek…

kipihentem magam. az enyhe mérgezért leszámítva, amit most kúrálok, igazán jól sikerült a a hétvége. nem ébredtem fel négyszer éjszaka, nem voltak nyugtalanító fél-álmaim. nem tudom, jó lenne-e, ha gyakrabban találkoznánk (szeged mégiscsak a világ vége), de most, hogy egyre több barátját ismerem meg, látom, neki ez tényleg fontos. mondogatja, hogy csak azért hív, hogy ne legyen egyedül, de ez nem egészen állja meg a helyét. bármely nap bármely szakában találna pajtásokat, ha csak arra lenne szüksége.

nekem pedig rá van szükségem. egy okos, értelmes, művelt partnerre, akivel azonos hullámhosszon mozgunk, de nem egyezik mindenben a véleményünk. és aki mellett nem unatkozom…

ma először keltem úgy, hogy nem a Tibi iránt érzett dühömet kellett lenyelnem. nagyon bánt, hogy nem tudok vele beszélgetni, megalázónak érzem, ahogy viselkedett (viselkedik) velem, de már nem kell egész nap erre gondolnom. nem hiszem, hogy daninak része van ebben, hiszen semmit sem tud a történetről, de egy biztos: ha rajtam múlik, kihasználom őt is, hogy jobban legyek. olyan édes, mikor nagy szavakat használ (mindenki a saját boldogságát kergeti, mirt nem teszed te is ezt – megpróbáltam megértetni vele, nem bánnám, ha teherbe ejtene, csak aggódnék, el tudnám-e a titkolni előle, hogy egyedül akarom felnevelni a gyereket)

 

Virág ötöst kapott az idei féléves szakmai munkáira. azt gondolom, teljesen jogosan. nem csak mert tényleg jó, amit csinált, mert rengeteget feljődött, formálódott az elmúlt években (nem feltétlenül a tanárok érdeme ez, inkább saját akaratereje vitte idáig). megérdemli az elismerést végre. a filmünknek pedig sokat fog használni, ha egy tehetséges, kreatív látványtervező bábáskodik körülötte 🙂

Hírdetés

köd

péntek délután, köd van. szembe kell néznem a kellemetlen ténnyel, hogy felnőttem – számolom a perceket addig az időpontig, amikor végre leléphetek a munkahelyemről. hangsúlyozom (nem azért, mert publikus lett a site és félek, h valamelyik munkatársam meglátja), szeretek itt dolgozni. de péntek van. ilyenkor mindenkinek máshol jár az agya (van, akinek a teste is), már csak a kötelesség tart bent minket az irodában. kötelesség: erről szól a felnőtt élet, nem?

nem tudom, mikor aludtam utoljára. hiú remény talán, hogy ezen a hétvégén kipihenem magam és feltöltődöm (ugyan mivel, így is néha majd’ kifolynak a gondolatok az agyamból, a tennivalók a kezemből), de akkor is bizakodom. lehet, hogy végre nem riadok fel három óra alvás után, nem virrasztok a hajnal érkeztéig, nem ásítozom és pislogok napközben…

lehet, hogy végre leállítom azt a fogaskereket, ami a hiábavaló tipródást forgatja bennem, ami kényszerít, hogy ugyanazt a kört fussam le magamban, holott már rég tudom, nem vár semmi a végén… mi lenne, ha tényleg nem gondolkodnék egy kis ideig? csak egyetlen napig vagy kettőig vagy mindegy is, csak hadd próbáljam ki! megváltoznak vajon a színek, a hangok, a képek? megérinthetem egyszer a szivárványt? lehet, hogy a választ is megtalálom, ha végre nem teszem fel ezredszer ugyanazt a kérdést, hogy már zsong tőle az agyam… na persze.

most már bevallhatom: rég tudom a választ. nem a tudatlanságom, a makacsságom akadályoz meg benne, hogy felhagyjak a kérdezősködéssel. nem nyugszom addig (békében), amíg meg nem kapom, amit akarok, amíg ki nem mondja, amit hallanom kell. tudom, hogy így lesz. de nem elég, hogy önfejű, még türelmetlen is vagyok. súlyosbító körülmény…

de most kezdek megbékélni. most, hogy bevallottam magamnak is, sosem fogom egyedül átlépni ezt az akadályt, már nem akarom összetörni magam, hogy vége legyen. persze, nem tűnik el az életemből. ja, lehet, hogy ez a karmikus küldetésem…

ideje hazamennem

 

majd csak akkor írok, ha már tényleg lesz hozzá energiám. addig tartalékolom a fontos dolgokra 🙂

blogbavele

Nem titok, hogy szeretek a múltban járni. Biztonságban érzem ott magam, ezért látogatok az ismert tájakra újra és újra. Nem másítok meg semmit, ami megtörtént, nem teszek hozzá semmi valótlant a történetekhez.

Örömmel írok le mindent, amire szívesen emlékszem.

 

Vasárnap délután meglátogattam a munkahelyén. Észben tartottam, mennyire óvja ezt a területet, mert imádja a munkáját, és minden figyelmét a teendőire összpontosítja. Az elmúlt hétvége felért számomra egy kínzókamrában eltöltött hónappal, szinte fulladoztam, fényre vágytam és szeretetre. Tőle akartam megkapni, persze…

Dobogó szívvel nyitottam be az étterem ajtaján, karomban egy bokorra való növénnyel, amit a lakásába szántam (nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül lakik abban a félhomályos alagsori kuckóban, szerettem volna, ha legalább egy cserepesvirág várja haza). Ösztönösen fordult a bejárat felé, mert minden vendégnek a legnagyobb tisztelettel szolgál. Mélyről jövő, forró mosollyal elmosolyodott, hozzám lépett és –igen, megcsókolt, nyilvános helyen, a munkatársai előtt, és nekem remegni kezdett a térdem. Azt hiszem, csak bambán vigyorogtam, míg fölkísért a galériára (elhatároztam, hogy nem maradok, csak leteszem a virágot és hazamegyek, de természetesen nem tudtam letépni róla a tekintetemet). Leültetett, megkérdezte, mit kérek –persze már eldöntötte helyettem, mi lesz a legjobb, és igaza is volt, piros gyümölcstea sok mézzel- arcán a letörölhetetlen vigyorral. Nem bírta ki, és kibontotta a virágot a selyempapírból, közben végig mentegetőzött, hogy ő nem tudja, hogyan kell az ajándékot fogadni, mert nem tudja kimutatni, mennyire örül. Hogy valahogy enyhítsem a zavarát, legszívesebben befogtam volna a száját egy csókkal, de ehelyett inkább darálni kezdtem, hogyan kell gondozni a zöldséget. Még nem én vagyok a főnök, addig nem ülhetek le ide melléd, mondta, és elindult, hogy utánanézzen a teának. Útközben két asztalnál is megállt, hogy érdeklődjön, nincs-e valamire szükségük a vendégeknek. Félóránál többet nem ücsörögtem ott, mert mindenem remegett, a bőröm egyre forróbb lett, a szívem gyorsabban vert, akárhányszor odaállt az asztal mellé, hogy pár szót váltsunk, vagy ha rám kacsintott két fuvar között vagy csak megláttam, ahogy az asztalok között lavírozik. Hihetetlenül csinos volt a fekete ingben-nadrágban, jól állt neki még a nevetségesen hosszú kötény is, a tálca pedig még elegánsabbá tette, mint egy sétapálca vagy egy szmokingkabát.

Nem tudtam (nem is akartam ott és akkor) elmondani neki, mi történt a hétvégén, de megkérdezte, minden rendben van-e már, és „büszkén jelenthetem, hogy igen, jól vagyok”. Az egyik legkegyetlenebb élményem szombat reggelről az ő üzenete volt, „remélem, még puha, meleg ágyadban vagy… bárcsak én is ott lehetnék veled!”, a szívemet úgy szorította össze, mintha egy fémkoporsóba zárták volna. De már elmúlt, szabadnak, erősnek és szépnek éreztem magam és érdemtelenül szerencsésnek, hogy a félhomályban az ő kezét szorongathatom, ami vörös volt az állandó kézmosástól, az ő szemébe nézhetek, ami körül sötét karikák éktelenkedtek, és muszáj volt kimondanom, mennyire szépnek találom. Te is csinos vagy, suttogta egy félmosollyal, én meg: nem azért mondtam, hogy bókolj. Tudom, felelte, és a tekintetében volt valami, amitől elszorult a torkom. Nem tudom, ma sem tudom, mit láttam akkor megvillanni, igazából hasonlítani sem tudom semmihez, csak az érzésre emlékszem, amit ébresztett bennem. Ilyen lehet a vadállati ösztön, a vágy a támadásra, a birtoklásra.

Édes volt, nagyon édes, amikor suttogva megkérdezte, tudok-e németül, mert ő valaha tudott, de most nem mer megszólalni, bár szeretne a német társaság kedvére tenni. Elbűvölő volt, ahogy a szomszéd asztalnál ülő idősebb hölgyet és középkorú párt kiszolgálta, mindannyian felnéztek rá, miközben beszélt hozzájuk, és szinte olvadoztak tőle.

Miután hazaértem, üzenetet kaptam tőle, amiben megköszönte, hogy színt varázsoltam a napjába. Puha, meleg és édes volt minden. Hiszen ezt akartam mindig…

 

Tudom, hogy most már nem lehet, nem is küzdök. Kicsit fáj még, hogy neki nem mondhatom el, de túlélem azt is. És nem hagyom semmiért, hogy ezt az emléket elvegye tőlem. Megérdemlem, hogy az enyém legyen.

 

Apa megkért, írjak a sziveszterről, vagy bármiről. Nos, a sziveszteri történet nagy részére egyszerűen nicsenek szavak, nem tudom őket összerakni úgy, hogy elejétől a végéig követhető legyen, és nem azért, mert nem emlékszem rá, vagy mert szégyellnivalóm van, inkább mert a saját világomon kívül ez egyszer másokét is meg kell óvnom.

Legyen akkor ez a „bármi”.

első számú aljas töprengés

kell hozzá három élénk fantáziával megáldott, némi élettapasztalattal is rendelkező, de "még" fiatal lány, egy konyhaasztal és három bögre gyógytea/bor/nassolnivaló. ezen kívül kell hozzá egy rosszindulattól csöpögő, minden logikát nélkülöző bűntény. egy pletyka, amitől az embernek elakad a lélegzete, és csak hosszas hiperventillálás után képes kinyögni annyit, hogy "ezt nem hiszem el. ekkora szemétségre senki sem képes ellenem." pedig de.

nos, ilyenkor lép színre az ármány kommandó, teljes harci felszerelésben, hogy beteljesítse misszióját az igazak védelméért.

meg persze azért is, hogy az illető aljas lénynek egész további életét megkeserítse. de ezt csak apróbetűvel, mintegy lábjegyzetben… 

pihenés

Nagyjából a legjobb dolog, ami az elmúlt évben történt velem, hogy újra és újra megtapasztalhattam, mennyire hihetetlenül szuper őszintének lenni. Persze, az esetek nagy részében könnyesen, szentimentálisan hülye vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy nem ismerem fel az események súlyát és komolyságát. ma először volt alkalmam leülni csündben és imádkozni, hálát adni azért, (hogy egyáltalán még életben vagyok) amit tavaly kaptam és átélhettem. és valóban; minden okom megvan rá, hogy hálás legyek. hálás és elhivatott – hiszen ezt a sok ajándékot azért kaptam, hogy minden lehetőséggel élni tudjak. őszintén szólva, nagyon élveztem 2008-at, legalábbis így utólag. minden pillanatát, még azokat is, amikre nem elmékszem.

Egy levéltváltást másolok be ide, pusztán azért, hogy ne kelljen rajta gondolkodnom. mellesleg, mi tényleg így élünk együtt.

Helló Béb,

Ma nem nagyon fogok ráérni beszélgetni, ezért úgy döntöttem, inkább írok neked (okom még az is, hogy írni jobban szeretek, mint magyarázkodni, meg hogy végig kell gondolnom, mit és hogyan szeretnék mondani stb).

Múlt héten egyszer megkérdezted, haragszom-e rád, és akkor azt mondtam, hogy nem, és próbáltam is így érezni. Valájóban rettentő dühös voltam, és ez nem múlt még el. Pedig tudom, hogy mindketten mindent megpróbáltunk, ami egy ilyen kis helyen két őrült között egyáltalán lehetséges.

Nemrég fejemre olvasták, mi az ‘igazi’ barátság, meg hogy nem viselkedem baráthoz méltón, ezért most megpróbálok nem nagy szavakkal dobálózni. Csak a lényeget:

Haragszom rád, mert azt mondtad, segíteni akarsz nekem, mikor láttad, hogy gondjaim vannak. Ezt köszönettel elutasítottam, mert azt hittem, felnőttek vagyunk… (nézd el nekem ezt a mániákus hajlamot az önállóságra). De mikor lehetőség lett volna valóban segíteni, te nemhogy nem álltál mellém, inkább rám hárítottad a felelősséget, hogy a saját bőrödet mentsd. Várj, tudom, h nem így volt, de a látszat bizony ezt mutatta…

Haragszom rád, mert -tudom, segítő szándékkal- beavatkoztál egy olyan ügybe, amiben még én sem látok/érzek tisztán mindent, és ami-úgy gondoltam- inkább tartozik rám, mint rád. Tudom, hogy a barátom vagy, és ez nagyon sokat jelent nekem, de van egy határ, amin túl senkit nem engedek be, és ez tőled teljesen független. Megvan az okom rá, miért vagyok ilyen, és hidd el, bármilyen nehéz is nekem, nem fogok megváltozni.

Haragszom rád, mert borzalmasan viselkedtél velem (is), mikor Dani itt volt. Akármit is teszek, ez a fiú az életem része, egyszerre szép és fájdalmas, de mindenképpen nagyon nehéz, és csöppet sem segít, hogy mindenkivel küzdenem kell miatta. Nem védem őt, nem keresek kifogásokat, nem is kértem senkit, hogy tanúsítson megértést. Cserébe viszont elvárom, hogy mindenki hagyjon békén ezzel az üggyel.

És hogy teljes legyen a kép, haragszom rád, mert féltékeny vagyok. Azt hiszem, te ugyanezt éreznéd a helyemben, és egyébként sincs előtted szégyellnivalóm. Féltékeny vagyok, amiért Tibi hajlandó veled találkozni munka után, engem pedig mindig lepattintott. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, mit csinál a szabadidejében, ahhoz sincs semmi közöm, hogy mit csináltok ti együtt, egyszerűen csak nem tudom megemészteni, hogy inkább van veled vagy a punk haverjaival, mint velem – lehet, hogy egyátalán semmit sem akar tőlem, de ez akkor sem tisztességes. Ha eldöntötte, h nem kellek neki, akkor szerintem illene megmondania, ha pedig jól érzi magát velem és szeretne megismerni, akkor… nem tudok más megoldást, mint a közös programokat.

Nézd, ne vedd kiborulásnak ezt a levelet. Valószínűleg ugyanúgy fölkel holnap a nap, mint eddig, és egyikünk sem fog varázszóra megváltozni. Az az igazság, hogy nem akarok fiatalon gyomorfekélyt kapni, nem akarom az enerigámat gyűlöletre és szorongásra pazarolni. Szeretem az életet, és szeretném magam jól érezni benne. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, ezért úgy érzem, muszáj felnőttként kezelnem téged.

 

Azt hittem, hogy el akarsz költözni, vagy valami ilyesmi rémes!!!

 

Ok. Vegyük sorra. Az az sms ügy elég hülyeség volt. Lehet, hogy úgy érzed, nem álltam ki melletted, de én inkább beszéltem volna a Tibivel, mint felidegesítsem ilyesmivel, mikor dolgozik. Én is mindig utáltam ilyen kézremegtetős üziket kapni, mikor gödröztem, mert elég nehéz más seggét nyalni, ha nem vagy ép az idegtől…de a Tibi mondta, hogy sejtette, hogy nem én írtam, mert én használok ékezetet…

Jaj, de utálok ez miatt magyarázkodni!! Én próbáltam nem nagyon belefolyni ebbe az egészbe, a kétségeimet elmondtam mindkettőtöknek az elején, de asszem azt le tudtam rendezni magamban és tényleg, szívből szurkoltam! Mindkettőtöket szeretlek nagyon!! Nem ér azt kérni, hogy álljak egyik vagy másik oldalra, mert ezt nem tudom megtenni!!

kértem a Tibit is, hogy beszéljen már veled, mondta is, hogy fog, és tudom, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja, de most mit csináljak??! nem verhetem ostorral eléd! (pedig az vicces lenne!:))

Az a baj a Tibivel, erről tegnap beszéltünk is, hogy neki elég egyetlen vita vagy konfliktus ahhoz, hogy kiszálljon, mert inkább feladja, mint küzd és ez egy oltári nagy hülyeség-szerintem-de mindenki élje úgy az életét, ahogy neki tetszik amíg másokat nem zavar. Nem akartam, hogy ez legyen!! Képzeld magad az én helyzetembe, ha mondjuk én járnék a Danival és arra kérnélek, hogy válassz köztünk, kinek adsz igazat sötöbö…ez durván hangzik, de tök ilyen!

Az a baj, hogy én téged is megértelek, őt kicsit kevésbé ezzel a hárítás dologgal, de én így szeretlek titeket, ahogy vagytok!! És pont én hadd ne osszam már az észt párkapcsolati ügyekben, mert az kabaré! 🙂

 

Ami a Danit illeti, teljesen igazad van! Kérlek bocsáss meg, nem fogok vele így viselkedni többé, ne haragudj! Nagyon szégyellem magam utólag is…:((persze szeretni nem fogom, mert mindig előttem lesz a könnyes arcod-ez most tottál szentimentális, de ez van…) Illedelmes, kedves, cukorkalány leszek!! 🙂 ahogy mindig!! 😛

 

Na, tök jó! Beszéljünk meg mindent így! Nem érdemes magunkban tartani, mert az hülyeség! Mindketten komoly, érett, felnőtt nők vagyunk :DDDD úgyhogy ja. Nagyon szertelek, te vagy a legjobb lakótárs! Köszi, hogy elviseled az anyukámat meg a macskát, meg a hülye engem!!!!!!!!!

Ha a Tibi miatt összeveszünk, akkor pedig elköltözöm a Góbi sivatagba és remetének állok és soha többet nem leszenk barátaim, viszont mindenkinek oszteni fogom az észt és még szakállat is fogok növeszteni!! és ez komoly!!!

 

És siess haza és beszéljünk még és nevessünk ki mindenkit, mert csak mi vagyunk helikopterek és ha végre megírtam a Doronghoz az ódákat akkor nekiállok a forgatókönyvnek, mert már picsagazdag akarok lenni HOLNAP és kilóra megvenni a Dénestamást, a Baktit meg elásatni!! JUHÚÚ! Végre megjött, tök jó kedvem van, hogy nem lesz gyerekem a Ricsitől! :)) Pedig az olyan lenne mint az Alien-brrrrrr! 🙂 na jó nem szemétkedek, mert őt is szeretem valahol…:P

 

Szeri