blogbavele

Nem titok, hogy szeretek a múltban járni. Biztonságban érzem ott magam, ezért látogatok az ismert tájakra újra és újra. Nem másítok meg semmit, ami megtörtént, nem teszek hozzá semmi valótlant a történetekhez.

Örömmel írok le mindent, amire szívesen emlékszem.

 

Vasárnap délután meglátogattam a munkahelyén. Észben tartottam, mennyire óvja ezt a területet, mert imádja a munkáját, és minden figyelmét a teendőire összpontosítja. Az elmúlt hétvége felért számomra egy kínzókamrában eltöltött hónappal, szinte fulladoztam, fényre vágytam és szeretetre. Tőle akartam megkapni, persze…

Dobogó szívvel nyitottam be az étterem ajtaján, karomban egy bokorra való növénnyel, amit a lakásába szántam (nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül lakik abban a félhomályos alagsori kuckóban, szerettem volna, ha legalább egy cserepesvirág várja haza). Ösztönösen fordult a bejárat felé, mert minden vendégnek a legnagyobb tisztelettel szolgál. Mélyről jövő, forró mosollyal elmosolyodott, hozzám lépett és –igen, megcsókolt, nyilvános helyen, a munkatársai előtt, és nekem remegni kezdett a térdem. Azt hiszem, csak bambán vigyorogtam, míg fölkísért a galériára (elhatároztam, hogy nem maradok, csak leteszem a virágot és hazamegyek, de természetesen nem tudtam letépni róla a tekintetemet). Leültetett, megkérdezte, mit kérek –persze már eldöntötte helyettem, mi lesz a legjobb, és igaza is volt, piros gyümölcstea sok mézzel- arcán a letörölhetetlen vigyorral. Nem bírta ki, és kibontotta a virágot a selyempapírból, közben végig mentegetőzött, hogy ő nem tudja, hogyan kell az ajándékot fogadni, mert nem tudja kimutatni, mennyire örül. Hogy valahogy enyhítsem a zavarát, legszívesebben befogtam volna a száját egy csókkal, de ehelyett inkább darálni kezdtem, hogyan kell gondozni a zöldséget. Még nem én vagyok a főnök, addig nem ülhetek le ide melléd, mondta, és elindult, hogy utánanézzen a teának. Útközben két asztalnál is megállt, hogy érdeklődjön, nincs-e valamire szükségük a vendégeknek. Félóránál többet nem ücsörögtem ott, mert mindenem remegett, a bőröm egyre forróbb lett, a szívem gyorsabban vert, akárhányszor odaállt az asztal mellé, hogy pár szót váltsunk, vagy ha rám kacsintott két fuvar között vagy csak megláttam, ahogy az asztalok között lavírozik. Hihetetlenül csinos volt a fekete ingben-nadrágban, jól állt neki még a nevetségesen hosszú kötény is, a tálca pedig még elegánsabbá tette, mint egy sétapálca vagy egy szmokingkabát.

Nem tudtam (nem is akartam ott és akkor) elmondani neki, mi történt a hétvégén, de megkérdezte, minden rendben van-e már, és „büszkén jelenthetem, hogy igen, jól vagyok”. Az egyik legkegyetlenebb élményem szombat reggelről az ő üzenete volt, „remélem, még puha, meleg ágyadban vagy… bárcsak én is ott lehetnék veled!”, a szívemet úgy szorította össze, mintha egy fémkoporsóba zárták volna. De már elmúlt, szabadnak, erősnek és szépnek éreztem magam és érdemtelenül szerencsésnek, hogy a félhomályban az ő kezét szorongathatom, ami vörös volt az állandó kézmosástól, az ő szemébe nézhetek, ami körül sötét karikák éktelenkedtek, és muszáj volt kimondanom, mennyire szépnek találom. Te is csinos vagy, suttogta egy félmosollyal, én meg: nem azért mondtam, hogy bókolj. Tudom, felelte, és a tekintetében volt valami, amitől elszorult a torkom. Nem tudom, ma sem tudom, mit láttam akkor megvillanni, igazából hasonlítani sem tudom semmihez, csak az érzésre emlékszem, amit ébresztett bennem. Ilyen lehet a vadállati ösztön, a vágy a támadásra, a birtoklásra.

Édes volt, nagyon édes, amikor suttogva megkérdezte, tudok-e németül, mert ő valaha tudott, de most nem mer megszólalni, bár szeretne a német társaság kedvére tenni. Elbűvölő volt, ahogy a szomszéd asztalnál ülő idősebb hölgyet és középkorú párt kiszolgálta, mindannyian felnéztek rá, miközben beszélt hozzájuk, és szinte olvadoztak tőle.

Miután hazaértem, üzenetet kaptam tőle, amiben megköszönte, hogy színt varázsoltam a napjába. Puha, meleg és édes volt minden. Hiszen ezt akartam mindig…

 

Tudom, hogy most már nem lehet, nem is küzdök. Kicsit fáj még, hogy neki nem mondhatom el, de túlélem azt is. És nem hagyom semmiért, hogy ezt az emléket elvegye tőlem. Megérdemlem, hogy az enyém legyen.

 

Apa megkért, írjak a sziveszterről, vagy bármiről. Nos, a sziveszteri történet nagy részére egyszerűen nicsenek szavak, nem tudom őket összerakni úgy, hogy elejétől a végéig követhető legyen, és nem azért, mert nem emlékszem rá, vagy mert szégyellnivalóm van, inkább mert a saját világomon kívül ez egyszer másokét is meg kell óvnom.

Legyen akkor ez a „bármi”.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2009. január
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: