just breathe

…but my God it’s so beautiful when the boy smiles / wanna hold him / maybe I just sing about it…

 

az elmúlt két napban azzal a riasztó érzéssel keltem, hogy szerelmes vagyok. egy ronda vírus fészkelte be magát az agyamba, a gyomromba, és nem vagyok képes harcolni ellene. menthetetlenül elpuszít, fölzabálja mindenemet, az ép eszemet, a jókedvemet, és nem marad belőlem semmi, csak egy remegő csontváz, szív alakú infúzióval az ágya fölött. félelmetes volt

de mára vége. most jókedvem van, lubickolok a télvégi napsütésben, arcomat a fénybe tartva mosolygok valamin, amit csak én tudok. úgy dolgozom, hogy élvezzem, amit csinálok, akkor beszélek, amikor mindenki figyel rám. és így tovább. és amikor a szívemet összeszorítja egy kegyetlen ököl, akkor csak megállok, mélyet lélegzek és szétpattintom a vasujjait. kibe is lehetnék szerelmes?

nem szégyellem, hogy vannak érzelmeim, gondolataim. soha többé nem tudok bocsánatot kérni azért, mert nem úszom a felszínen, mert nem vagyok üres. nem titkolom, hogy kihez kötődöm, ha megbánt valaki vagy valami, azt nem fújom fel, de nem is kozmetikázom. nem nyelek le semmit, ami felsérti a nyelőcsövemet. ingyen szeretek, azt mindenki tudja, aki csak hajlandó közel jönni hozzám, nem várok cserébe semmit, és nem nyújtom be soha a számlát. de nem is vagyok eladó.

 

persze, hogy mindenki vágyik szeretetre. adni és kapni ugyanúgy, de azt hiszem, én mindig túl büszke voltam hozzá, hogy beérjem bárkivel. akit én választok, az legyen tökéletes, vagy ha nem is az, legalább egyetlen és különleges a világban. kicsit sem bántam, hogy a valóságban nincs ilyen, főleg, ha hozzáteszem, hogy csak magamnak akartam megtartani, elszakítani minden más szeletétől a világnak. hogy is kellene neki más, ha én már az övé vagyok? tisztában vagyok vele, hogy ez az elmélet tarthatatlan, lehetetlenség megvalósítani, ezért nem is lázadtam, hogy nem haladok előre vele, de akkor sem adtam alább. nem is volt tervem, nem voltak soha ambícióim a párkapcsolatok terén.

most már "csak" őszinteségről beszélek. nem kell, hogy szeressen, ne vegyen feleségül, ne építsen kettőnknek közös otthont. csak tisztelje azt, aki vagyok, ha már eldöntötte, hogy közel enged magához. tudom, hogy ez nagyon nehéz. ezt nem lehet erőltetni, megjátszani, mesterségesen generálni. nem kérek tőle semmit, csak hogy ne tegyen ellenem semmit, amit nem szeretne megkapni (nem visszakapni, ez meg sem fordul a fejemben), és ne kérjen tőlem semmit, ami magamtól ne adnék.  nem akarok szerelmes lenni most, nem beszélek magam ellen, de most nincs rá szükségem. józannak lenni jó, és ez sokat ér nekem

aki ismer, és mellettem van így is, azt sokkal többre becsülöm, mint egy konvencionális szerelmest. 

Hírdetés

mindig

kétnapos tompa migrén ködösíti az érzékeimet. kicsit úgy érzem magam, mintha több réteg gézbe vagy függönybe lennék betekerve: fáradtság, feszültség, PMS, magány, tanácstalanság, betegségem maradékai, ellenállhatatlan vágy ‘valami’ után – ezek mind-mind, akár egy filmréteg, körülveszik az érzékeimet. csak azt remélem, hogy kívülről ugyanilyen halványnak látszom, mint amilyennek érzem magam.

szeretném, ha már elmúlna, de nem vagyok elég erős hozzá, hogy tegyek is érte, egyelőre csak kapaszkodom a valóság peremébe,hogy el ne veszítsem végleg a szemem elől. tudom, hogy el kell indulnom hamarosan, mert nem maradhatok örökké bebábozódva az önsajnálatba. a családom és a barátaim türelmesen ácsorognak a szélén (mármint ott, ahol a valóság kezdődik), a kezüket nyújtogatják, és biztatnak:

-erős vagy, hidd el, annak is látszol

-sokkal okosabbank ismerlek annál, mint hogy a jó és rossz problémáján gondolkodj, ne legyél ilyen érzékeny

-várlak szeretettel, szedd össze magad és gyere, meglátod, sokkal jobb lesz minden

-na gyere, mesélj valami vidámat

-ne vedd magadra mások gondjait, ne foglalkozz vele, mit mondanak mások, mert csak lehúznak magukhoz

 

hallom, amit mondanak, és tudom, hogy segíteni próbál mindenki, de valahogy mégsem hagyom, hogy eljussanak hozzám. nem akarok egyedül lenni, de ugyanennyire nem akarok társaságot sem. saját erőmből szeretnék talpra állni, mert tudom, hogy voltam már sokkal mélyebben is, és akkor is sikerült ‘visszajönnöm’. nincs is semmi baj. a vihar már elvonult fölöttem, már számba vettem a veszteségeimet, mentem a menthetőt és nem sírok a romok fölött. de mivel végig helyt kellett állnom, akkor is, mikor az idegeim cafatokban lógtak és sárkány fészkelt a gyomromban, egész idáig nem volt időm rá, hogy összeomoljak. most szeretnék még egy kicsit elidőzni itt a pusztulás nyomában, megsiratni az elhullottakat (akkor is, ha nem érdemlik meg), nyalogatni a sebeimet (ha senki más nem teszi meg helyettem – tulajdonképpen nem is hagynám). utána fölkelek megint és én leszek a munka hőse, a mindennapok katonája, fény az éjszakában, partikirálynő és konyhatündér 😛

mert dolgom van

mert a helyemen vagyok, és semmi innen el nem távolíthat, mert nem én döntöm el, hol kell lennem, ezt a helyet sem én választottam, de tudom, hogy mégis itt kell lennem, és ezért nem adhatom föl, nem menekülhetek el. többet nem veszíthetek, mert már nincs miből, és már nem is számolhatom a mérleget. innen már csak fölfelé mehetek, mindig csak előre, mert amit már megjártam, oda nem vágyom vissza, akár jó volt, akár rossz, ahol már otthagytam a lábam nyomát, ott már nem vár rám semmi.

fura érzés, hogy egy ilyen tornádó után most csönd van, most nem fenyeget veszély…

 

utolsó csepp

amikor bevásárlószatyrokkal megpakolva megérkezel a kapu elé, és rájössz, hogy a boltban felejtetted a lakáskulcsot. amikor előretolakszol a pénztárhoz, türelmetlen utasok haragját zúdítva magadra, hogy megvedd a méregdrága helyjegyet arra a bizonyos járatra, és a vonat az orrod előtt húz ki az állomásról. amikor megégeted a kezed a forró lábossal, rácsapod a szobaajtót, és megvágod a kenyérvágó késsel

amikor ismeretlen helyen ébredsz, az összes ruhád szerteszét a földön, és egy pisztolycső néz az arcodba. amikor meglepetés-vacsorával készülsz, ő pedig holtrészegen, egy idegen nővel támolyog haza. amikor a nagybátyád temetése napján elhagy a szerelmed

vagy egy kegyetlen nap után, amikor csak üvölteni szeretnél a dühtől és tehetetlenségtől, amikor melegre és szeretetre vágsz, amikor úgy érzed, képtelen vagy több megaláztatást és fájdalmat elviselni, amikor bármerre fordulsz, magányba és gyűlöletbe ütközöl, képtelen vagy befejezni a mondatot…

 

nincs erőd, hogy védekezz, arra sincs, hogy felállj a földről. fáj minden gondolat, ahogy tuszkolod őket a gyomrod mélyére, nehogy kibukjon a kérdés, mit tettél, hogy ezt érdemled, kinek jó ez, miért van így, ki fog most megmenteni, és egyáltalán: hogyan tovább. nem félsz. nem hallasz hangokat. nem érzel sem hideget, sem forrót. a robotpilóta irányít. tudat alatt érzékeled, hogy egy aknamezőn sétálsz és képtelen vagy megakadályozni, hogy egyre nagyobbakat, egyre keményebben lépkedj

 

azt mondja a vers,

 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

és én hiszek benne. nem azért, mert hinnem kell, nem azért, mert nincs semmi más menedékem. hiszek, mert ezt választottam.

erős vagyok és büszke. talán ezért viselem különösen nehezen, ha valami akadály túl nagynak bizonyul ahhoz, hogy megmásszam vagy kikerüljem, talán ezért tud mélyen megsebezni, ha repedezni látom az emberi méltóságot – vagy még inkább, ha emberhez nem méltó viselkedést tapasztalok. (nem tudom, mibe kapaszkodom, miért hiszem, hogy gombok nyomkodása kivezet a sötétségből, de csinálom tovább, mert ha nem írok több betűt egymás mellé, az azt jelenti, hogy elveszítettem önmagamat. közzéteszem a bejegyzést, bár tudom, hogy akárki olvassa, sebet ejt rajtam. ezt választottam, mert erős vagyok és büszke)

---

---

 

 

harmadik számú aljas töprengés

hát ez az

 

kell hozzá egy náthás, kócos, páncélingbe öltözött lány és egy náthás, piros orrú fiú. kell hozzá egy péntek esti pókerparti és néhány pohár balatoni bor.

hétfőn odalibegek mellé és leülök az asztal szélére.

-szia, látom, dolgozol.

-jaj, dehogyis, csak ezt nézem (rajzfilm megy a youtube-on). mi a helyzet?

-figyelj, mondani szeretnék valamit.

-mi az?

-nagyon bután viselkedtem veled pénteken. bocsánatot kérek. nagyon nagyra tartalak és fájna, ha rosszat gondolnál rólam.

-ne mondd ezt!

-de igen. nem kellett volna erőszakoskodnom veled, és bár nagyon bánt, ahogy viselkedtél velem, végül is igazad volt.

-de hát hogy viselkedtem?

-nézd, senki sem szereti, ha semmibe veszik, én sem vagyok ez alól kivétel. de: igazad volt és köszönöm.

-én… nem gondoltam rólad semmi rosszat. vagyis, tényleg nem tudtam, mit gondoljak, de… nem vettelek semmibe.

-nem akarok úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna, mert tudom, hogy te sem így láttad. szerintem ez nem lenne tisztességes.

-hát, azt hiszem, a péntek estének tudtam be a dolgot, de nem gondoltam, hogy bármit is jelentene.

-megígérem, hogy többé nem fog előfordulni.

elindulok, ő pedig zavartan utánam szól.

-aranyos vagy, hogy idejöttél.

 

itt és most kijelentem, nem történt semmi. valóban semmi. a pultnál, míg a sörre várt, megfogtam a fenekét, nem "itt és most kívánlak" érintéssel, hanem tisztelettel, amivel egy műalkotásnak adózik az ember. azért csinálok nagy ügyet belőle, mert a hangok ezt mondják.

aznap éjjel, míg hazafelé tartottam, azon dühöngtem, milyen gyáván fogadta, milyen vehemensen védte a személyes terét, mintha legalábbis férjül kértem volna. röhejesnek éreztem, hogy nem állt ellen, hanem tanítóbácsis hangnemben a lelkiismeretemre próbált nyomást gyakorolni. kicsit sem jött be, mert nem szégyelltem el magam. a harag viszont fellobbant bennem: hogyan is gondolhatta, hogy akarok tőle valamit, mit képzel magáról, ő az egyetlen férfi a földön? logikai bukfenc volt, tudom. akkor is tudtam, mégis hagytam forrni magamban ezt a gondolatot, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy én voltam a hibás. megint. a velem született önzés elfeledtette, hogy mások nem abban nőttek fel, amiben én, nem abban hisznek, amiben én stb és esetleg vannak emberek, akik számára nem természetes egy ismerősük hátsó felének megsimogatása. azon, hogy számomra miért az, el sem gondolkozom…

van még mit tanulnom a társadalmi normák terén. nem akaródzik még kötélnek állni, de félek, előbb-utóbb nem marad más választásom, hacsak nem akarok remete lenni.

második számú aljas töprengés

eredetileg a hármas számú állt volna itt, de nem volt időm megírni, így a soron következő számot másolom be úgy, ahogy megírtam. gondolkoztam rajta, töröljem-e a boszorkányos részt, hiszen senki sem fogja érteni… majd meggondoltam még egyszer: oka volt, hogy megírtam, annak is, hogy nem vagyok képes magamat értelmesen kifejezni, hát így hagyom. végül is, nincs mit kozmetikázni magamon.

 

Második számú aljas töprengés (ötpengés?, olvasom vissza a képernyőn; hogy lehetek ilyen fáradt?)

 

-Hála az Égnek, abbahagyta.

-Á, szerintem csak húrt cserél.

-Hehehe… , azt hiszem, igazad van, újrakezdi… és… ááá, torzítója vaaan!!!

-De ez legalább másik nóta.

-A fenéket, ez csak a Smells like teen spiritet tudja. Figyelj, mi lenne, ha megmutatnánk neki, milyen az eredeti? Ha állandóan csak elektrot hallgat, sosem jön rá, hogy rossz hangnemben játszik.

-Oké, hozd a hangfalakat is.

-Mit műveltek, lányok? Mit hallgatunk, megint a Backstreet Boys-paródiát?

-Nem hallod, Kutya gitározni tanul!

-Affene, aszittem, a tévéből jön. De akkor minek raktátok be a Nirvanát?

-Gondoltuk, besegítünk neki. Olyan jól játszik, hogy meghozta a kedvünket egy bulihoz.

 

Kell hozzá egy hóeséses vasárnap délután, egy kanna tea (szigorúan), némi háztartási keksz és meggybefőtt, valamint egy másnapos (Bori), egy allergiás (Kató) és egy vírusfertőzésből lábadozó (Juci) lány. Csak ülünk a konyhában – ki széken, ki a földön (egy-null dénestamásnak) – , és sztorizgatunk. Az aláfestő zenét mérsékelten tehetséges, ámde annál lelkesebb szomszédunk biztosítja, ami egy ideig vicces, de hamar idegesítővé válik, maga után vonva különböző bosszúnemek kitervelését.

 

Néha eszembe jut, vajon tényleg elvesztettem-e boszorkányképességeimet. Vagy, ami még rosszabb, nem adtam-e át őket –tudtomon kívül – valaki másnak. Nem elég, hogy mostanában vissza tudok emlékezni az álmaimra (ilyen korábban csak akkor történt, ha az álmok mondani akartak valamit, tudom, hogy gyerekesen hangzik, de minden, amit álmodtam, valóra vált akkoriban), de azt veszem észre, hogy az átkaim megfogannak ugyan, de vissza is csapnak rám. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Megbetegszem, mert a szeretteim ellenzik, hogy danival találkozzam. Emberfeletti erőfeszítéssel összeszedem magam, hogy dolgozni tudjak, főleg, miután tibi randit kér. De: mikor lemondja az időpontot, és megpróbálja áttenni akkorra, amikor a családomnak ígértem magam, megint elkap a betegség (talán közrejátszik, hogy bánatomban betömtem fél doboz csokis gabonapelyhet). Te tetted, kérdezem tibit, te átkoztál meg? Csiribúcsiribá, jobbulást!, jön az üzenet, és mit ad, másnapra jobban leszek. Bevallom, kicsit összezavarodtam. Hogy lehet, hogy mások tudnak hatni rám, de én másokra alig – vagy szinte soha (igaz, danit meg tudom átkozni, de neki minden lépését ki tudom találni, talán nem ő a legjobb példa a képességeim bizonyítására)? Most akkor mi van?

 

A legjobb lesz, ha maradok az aljas töprengéseknél.