második számú aljas töprengés

eredetileg a hármas számú állt volna itt, de nem volt időm megírni, így a soron következő számot másolom be úgy, ahogy megírtam. gondolkoztam rajta, töröljem-e a boszorkányos részt, hiszen senki sem fogja érteni… majd meggondoltam még egyszer: oka volt, hogy megírtam, annak is, hogy nem vagyok képes magamat értelmesen kifejezni, hát így hagyom. végül is, nincs mit kozmetikázni magamon.
 

Második számú aljas töprengés (ötpengés?, olvasom vissza a képernyőn; hogy lehetek ilyen fáradt?)

 

-Hála az Égnek, abbahagyta.

-Á, szerintem csak húrt cserél.

-Hehehe… , azt hiszem, igazad van, újrakezdi… és… ááá, torzítója vaaan!!!

-De ez legalább másik nóta.

-A fenéket, ez csak a Smells like teen spiritet tudja. Figyelj, mi lenne, ha megmutatnánk neki, milyen az eredeti? Ha állandóan csak elektrot hallgat, sosem jön rá, hogy rossz hangnemben játszik.

-Oké, hozd a hangfalakat is.

-Mit műveltek, lányok? Mit hallgatunk, megint a Backstreet Boys-paródiát?

-Nem hallod, Kutya gitározni tanul!

-Affene, aszittem, a tévéből jön. De akkor minek raktátok be a Nirvanát?

-Gondoltuk, besegítünk neki. Olyan jól játszik, hogy meghozta a kedvünket egy bulihoz.

 

Kell hozzá egy hóeséses vasárnap délután, egy kanna tea (szigorúan), némi háztartási keksz és meggybefőtt, valamint egy másnapos (Bori), egy allergiás (Kató) és egy vírusfertőzésből lábadozó (Juci) lány. Csak ülünk a konyhában – ki széken, ki a földön (egy-null dénestamásnak) – , és sztorizgatunk. Az aláfestő zenét mérsékelten tehetséges, ámde annál lelkesebb szomszédunk biztosítja, ami egy ideig vicces, de hamar idegesítővé válik, maga után vonva különböző bosszúnemek kitervelését.

 

Néha eszembe jut, vajon tényleg elvesztettem-e boszorkányképességeimet. Vagy, ami még rosszabb, nem adtam-e át őket –tudtomon kívül – valaki másnak. Nem elég, hogy mostanában vissza tudok emlékezni az álmaimra (ilyen korábban csak akkor történt, ha az álmok mondani akartak valamit, tudom, hogy gyerekesen hangzik, de minden, amit álmodtam, valóra vált akkoriban), de azt veszem észre, hogy az átkaim megfogannak ugyan, de vissza is csapnak rám. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Megbetegszem, mert a szeretteim ellenzik, hogy danival találkozzam. Emberfeletti erőfeszítéssel összeszedem magam, hogy dolgozni tudjak, főleg, miután tibi randit kér. De: mikor lemondja az időpontot, és megpróbálja áttenni akkorra, amikor a családomnak ígértem magam, megint elkap a betegség (talán közrejátszik, hogy bánatomban betömtem fél doboz csokis gabonapelyhet). Te tetted, kérdezem tibit, te átkoztál meg? Csiribúcsiribá, jobbulást!, jön az üzenet, és mit ad, másnapra jobban leszek. Bevallom, kicsit összezavarodtam. Hogy lehet, hogy mások tudnak hatni rám, de én másokra alig – vagy szinte soha (igaz, danit meg tudom átkozni, de neki minden lépését ki tudom találni, talán nem ő a legjobb példa a képességeim bizonyítására)? Most akkor mi van?

 

A legjobb lesz, ha maradok az aljas töprengéseknél.

napok

2009. február
h K s c p s v
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
232425262728  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...