hát ez az
kell hozzá egy náthás, kócos, páncélingbe öltözött lány és egy náthás, piros orrú fiú. kell hozzá egy péntek esti pókerparti és néhány pohár balatoni bor.
hétfőn odalibegek mellé és leülök az asztal szélére.
-szia, látom, dolgozol.
-jaj, dehogyis, csak ezt nézem (rajzfilm megy a youtube-on). mi a helyzet?
-figyelj, mondani szeretnék valamit.
-mi az?
-nagyon bután viselkedtem veled pénteken. bocsánatot kérek. nagyon nagyra tartalak és fájna, ha rosszat gondolnál rólam.
-ne mondd ezt!
-de igen. nem kellett volna erőszakoskodnom veled, és bár nagyon bánt, ahogy viselkedtél velem, végül is igazad volt.
-de hát hogy viselkedtem?
-nézd, senki sem szereti, ha semmibe veszik, én sem vagyok ez alól kivétel. de: igazad volt és köszönöm.
-én… nem gondoltam rólad semmi rosszat. vagyis, tényleg nem tudtam, mit gondoljak, de… nem vettelek semmibe.
-nem akarok úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna, mert tudom, hogy te sem így láttad. szerintem ez nem lenne tisztességes.
-hát, azt hiszem, a péntek estének tudtam be a dolgot, de nem gondoltam, hogy bármit is jelentene.
-megígérem, hogy többé nem fog előfordulni.
elindulok, ő pedig zavartan utánam szól.
-aranyos vagy, hogy idejöttél.
itt és most kijelentem, nem történt semmi. valóban semmi. a pultnál, míg a sörre várt, megfogtam a fenekét, nem "itt és most kívánlak" érintéssel, hanem tisztelettel, amivel egy műalkotásnak adózik az ember. azért csinálok nagy ügyet belőle, mert a hangok ezt mondják.
aznap éjjel, míg hazafelé tartottam, azon dühöngtem, milyen gyáván fogadta, milyen vehemensen védte a személyes terét, mintha legalábbis férjül kértem volna. röhejesnek éreztem, hogy nem állt ellen, hanem tanítóbácsis hangnemben a lelkiismeretemre próbált nyomást gyakorolni. kicsit sem jött be, mert nem szégyelltem el magam. a harag viszont fellobbant bennem: hogyan is gondolhatta, hogy akarok tőle valamit, mit képzel magáról, ő az egyetlen férfi a földön? logikai bukfenc volt, tudom. akkor is tudtam, mégis hagytam forrni magamban ezt a gondolatot, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy én voltam a hibás. megint. a velem született önzés elfeledtette, hogy mások nem abban nőttek fel, amiben én, nem abban hisznek, amiben én stb és esetleg vannak emberek, akik számára nem természetes egy ismerősük hátsó felének megsimogatása. azon, hogy számomra miért az, el sem gondolkozom…
van még mit tanulnom a társadalmi normák terén. nem akaródzik még kötélnek állni, de félek, előbb-utóbb nem marad más választásom, hacsak nem akarok remete lenni.
ánosi juci 