utolsó csepp

amikor bevásárlószatyrokkal megpakolva megérkezel a kapu elé, és rájössz, hogy a boltban felejtetted a lakáskulcsot. amikor előretolakszol a pénztárhoz, türelmetlen utasok haragját zúdítva magadra, hogy megvedd a méregdrága helyjegyet arra a bizonyos járatra, és a vonat az orrod előtt húz ki az állomásról. amikor megégeted a kezed a forró lábossal, rácsapod a szobaajtót, és megvágod a kenyérvágó késsel
amikor ismeretlen helyen ébredsz, az összes ruhád szerteszét a földön, és egy pisztolycső néz az arcodba. amikor meglepetés-vacsorával készülsz, ő pedig holtrészegen, egy idegen nővel támolyog haza. amikor a nagybátyád temetése napján elhagy a szerelmed
vagy egy kegyetlen nap után, amikor csak üvölteni szeretnél a dühtől és tehetetlenségtől, amikor melegre és szeretetre vágsz, amikor úgy érzed, képtelen vagy több megaláztatást és fájdalmat elviselni, amikor bármerre fordulsz, magányba és gyűlöletbe ütközöl, képtelen vagy befejezni a mondatot…
 
nincs erőd, hogy védekezz, arra sincs, hogy felállj a földről. fáj minden gondolat, ahogy tuszkolod őket a gyomrod mélyére, nehogy kibukjon a kérdés, mit tettél, hogy ezt érdemled, kinek jó ez, miért van így, ki fog most megmenteni, és egyáltalán: hogyan tovább. nem félsz. nem hallasz hangokat. nem érzel sem hideget, sem forrót. a robotpilóta irányít. tudat alatt érzékeled, hogy egy aknamezőn sétálsz és képtelen vagy megakadályozni, hogy egyre nagyobbakat, egyre keményebben lépkedj
 
azt mondja a vers,

 

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

és én hiszek benne. nem azért, mert hinnem kell, nem azért, mert nincs semmi más menedékem. hiszek, mert ezt választottam.

erős vagyok és büszke. talán ezért viselem különösen nehezen, ha valami akadály túl nagynak bizonyul ahhoz, hogy megmásszam vagy kikerüljem, talán ezért tud mélyen megsebezni, ha repedezni látom az emberi méltóságot – vagy még inkább, ha emberhez nem méltó viselkedést tapasztalok. (nem tudom, mibe kapaszkodom, miért hiszem, hogy gombok nyomkodása kivezet a sötétségből, de csinálom tovább, mert ha nem írok több betűt egymás mellé, az azt jelenti, hogy elveszítettem önmagamat. közzéteszem a bejegyzést, bár tudom, hogy akárki olvassa, sebet ejt rajtam. ezt választottam, mert erős vagyok és büszke)



 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2009. február
h K s c p s v
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
232425262728  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: