kétnapos tompa migrén ködösíti az érzékeimet. kicsit úgy érzem magam, mintha több réteg gézbe vagy függönybe lennék betekerve: fáradtság, feszültség, PMS, magány, tanácstalanság, betegségem maradékai, ellenállhatatlan vágy ‘valami’ után – ezek mind-mind, akár egy filmréteg, körülveszik az érzékeimet. csak azt remélem, hogy kívülről ugyanilyen halványnak látszom, mint amilyennek érzem magam.
szeretném, ha már elmúlna, de nem vagyok elég erős hozzá, hogy tegyek is érte, egyelőre csak kapaszkodom a valóság peremébe,hogy el ne veszítsem végleg a szemem elől. tudom, hogy el kell indulnom hamarosan, mert nem maradhatok örökké bebábozódva az önsajnálatba. a családom és a barátaim türelmesen ácsorognak a szélén (mármint ott, ahol a valóság kezdődik), a kezüket nyújtogatják, és biztatnak:
-erős vagy, hidd el, annak is látszol
-sokkal okosabbank ismerlek annál, mint hogy a jó és rossz problémáján gondolkodj, ne legyél ilyen érzékeny
-várlak szeretettel, szedd össze magad és gyere, meglátod, sokkal jobb lesz minden
-na gyere, mesélj valami vidámat
-ne vedd magadra mások gondjait, ne foglalkozz vele, mit mondanak mások, mert csak lehúznak magukhoz
hallom, amit mondanak, és tudom, hogy segíteni próbál mindenki, de valahogy mégsem hagyom, hogy eljussanak hozzám. nem akarok egyedül lenni, de ugyanennyire nem akarok társaságot sem. saját erőmből szeretnék talpra állni, mert tudom, hogy voltam már sokkal mélyebben is, és akkor is sikerült ‘visszajönnöm’. nincs is semmi baj. a vihar már elvonult fölöttem, már számba vettem a veszteségeimet, mentem a menthetőt és nem sírok a romok fölött. de mivel végig helyt kellett állnom, akkor is, mikor az idegeim cafatokban lógtak és sárkány fészkelt a gyomromban, egész idáig nem volt időm rá, hogy összeomoljak. most szeretnék még egy kicsit elidőzni itt a pusztulás nyomában, megsiratni az elhullottakat (akkor is, ha nem érdemlik meg), nyalogatni a sebeimet (ha senki más nem teszi meg helyettem – tulajdonképpen nem is hagynám). utána fölkelek megint és én leszek a munka hőse, a mindennapok katonája, fény az éjszakában, partikirálynő és konyhatündér 😛
mert dolgom van
mert a helyemen vagyok, és semmi innen el nem távolíthat, mert nem én döntöm el, hol kell lennem, ezt a helyet sem én választottam, de tudom, hogy mégis itt kell lennem, és ezért nem adhatom föl, nem menekülhetek el. többet nem veszíthetek, mert már nincs miből, és már nem is számolhatom a mérleget. innen már csak fölfelé mehetek, mindig csak előre, mert amit már megjártam, oda nem vágyom vissza, akár jó volt, akár rossz, ahol már otthagytam a lábam nyomát, ott már nem vár rám semmi.
fura érzés, hogy egy ilyen tornádó után most csönd van, most nem fenyeget veszély…
ánosi juci 