egyszer utolsó

már nem érzem a talpam alatt a talajt. már fokozódik a sebességem. már tisztán látom alattam a növekvő sziklákat. már felfogtam, hogy le fogok zuhanni. lezuhanok, padlót fogok – bármi is a talaj alattam -, és ami a legrosszabb, ugyabba a szakadékba esem. ugrok. vagy bármi.

nagy előnye, ha ugyanazt a hibát követi el az ember újra meg újra, hogy megtanulja kezelni a félelmeit. először nem méri fel, mekkora veszéllyel jár, amibe beleveti magát. másodszorra már gyanítja, mi lehet a kaland kimenetele. harmadszorra tökéletesen tisztában van vele, mi lesz a vége, mennyire fog fájni, micsoda kálvária lesz kikeveredni belőle, és hogy az egész nem éri majd meg. és persze mégis belemegy, ráadásul nem csak háromszor, hanem négyszer, ötször, tízszer.

és nyugalmas perceiben elgondolkodik: lehet, hogy a zuhanást szeretem? lehet, hogy élvezem, ahogy a csontjaim porrá törnek a kemény földön? talán ez az egész lényege: hányszor bírom el ezt a kötél nélküli ugrást?

és vajon az az élet, amikor arcomba csap a szél?

Hírdetés

lakat a számon

tudom, hogy bennem van a hiba. nem vádolok senkit, nem hárítom a felelősséget, mert ismerem saját magam, de attól még rosszulesik… legjobb, ha leírom, ahelyett, hogy parttalan vitákba merülnék vagy álmatlan éjjeleken rágódnék hülyeségeken (lásd tegnap este – tényleg átestem a holtponton, már csak remélni merem, hogy egyszer végre megint átalszom az éjszakát).

ostoba félreértés volt – így szokás kezdeni minden mentegetőzést. próbálok nem ferdíteni el semmit, de mindenképpen úgy látom, félreértés történt. közel engedtem magamhoz valakit, egy kis időre, mert mindkettőnknek jólesett, semmilyen törvény nem tiltotta, bár az is igaz, hogy egy nálam (nálunk) józanabb elme nem kábult volna el. akkor is jó volt, nem bánom most sem, nincs mit szégyellnem azon, hogy valaki kedves volt velem, és én nem álltam ellen. ez nem jelent vad egyéjszakás kalandot, nem jelent titkolnivaló liezont, de részletezni sem fogom, nem ezen van a hangsúly. az emberek félnek tőlem, ez derült ki később; nagyon hamar és nagyon buta módon. kérdem én: miért nem csinálhatok közös programot valakivel, akivel jól érzem magam… no hát, mások nem ezt kérdezik. megijednek, hogy őszinte vagyok, vagy -mert ők képtelenek az őszinteségre- azt hiszik, hátsó szándékaim vannak, azt hiszik, egyszerűen hazudok és el akarok venni tőlük valamit, amit nem adnak szívesen. érzésem szerint erről van szó: a fiú bepánikolt, mert tetszem neki, és fél, hogy összegabalyodunk. hülye voltam, hogy nem vettem észre korábban, mert azt hittem, barátok lehetünk. vagy bármi

most biztos nagyon rossz lesz egy ideig, de már nem fogok kattogni rajta

 

a másik ügy, amit le akartam írni, még nem érett meg. előre elmondom, komoly aljas töprengésnek vetem alá, mielőtt közszemlére teszem. vannak baktériumok, amelyek megérdemlik, hogy (legalább okulásul) mikroszkóp alá tegyük őket

taxi

 most elmondom, mi történt

erika stewardessnek állt. hétfőn madridba költözik. sosem voltunk puszipajtások (hála Istennek, nekem nincs ilyenem), és nem miatta döntöttem úgy, hogy lemegyek a búcsúbuliba. meg akartam mondani csillának, mennyire jólesik, hogy együtt dolgozhatok vele. a másik ok a vacsoránál elfogyasztott bor volt, a harmadik pedig zsófi.

idejét sem tudom, mior aludtam ki magam utoljára, de azt tudom, hogy nagy szükségem lett volna pihenésre. helyette választottam egy félidegen társaságot, egy helyet, ahová magamtól sosem tenném be a lábam és egy kalandot, amit nem is sejthettem, mikor elindultam.

zsófi borzalmasan berúgott, ami nem lett volna baj, ha nem történt volna minden olyan gyorsan. gergővel el akartunk menni – koncertre, mindegy, csak el onnan… és próbáltuk magunkkal csábítani sanyit is, szerencsére nem állt ellen. taxit hívtunk, és mire megérkezett az autó, kiderült, hatan indulunk neki az éjszakának. zsófi rosszul érezte magát, az egyik piros lámpánál szólt, hogy ki akar szállni, de nem tudtuk előretolni az ülést annyira, hogy kijusson. a sofőr bepánikolt, hogy baja lesz az autójának, kiabálni kezdett, hogy szálljuk ki (segíteni akart), mire vova ukrán vére felizzott. egy embertelen fenyegetés hangzott el, és hamarosan az utcán találtuk magunkat, vagy hat taxisofőr és két rendőr között. nem ijedtem meg, mert nem volt félnivalónk, de szerettem volna máshol lenni. petre gabi fázott (hisztizett, valljuk be), sanyi haza akart menni, zsófi bűnbánatot akart tartani, vova pattogott, gergő pedig a rá jellemző fellépéssel próbált nyomást gyakorolni a rendőrökre. én csöndben álltam zsófi és gergő között, és azon gondolkodtam, 1. honnan ismerem azt a kis szőke, nagyszemű yardot, 2. képes lesz-e valaha valaki összerakni a történetet.

végül kikötöttünk a dürer-kertben, bár akkor már kiabált a hang, hogy lépjek le, csak tudtam, hogy nagyon messze lakom, nincs nálam elég kápé taxira, és szerettem volna valahogy elintézni, hogy gergő hazavigyen (haza, ismétlem nagybetűkkel). de nem akartam zsófit egyedül hagyni, végül is ő hívta a nővérét, hogy jöjjön értünk. zita meg is jelent, egy pasassal az oldalán, aki csöppet sem emelte az este fényét. majd’ megszakadt a szívem, mikor zsófit ott kellett hagynom velük az autóban

és most megpróbálom elmondani, mit éreztem

halálosan kimerült voltam, nagy szükségem lett volna egy kiadós alvásra, de be akartam bizonyítani magamnak, hogy erősebb vagyok gergőnél, és erika partija jó terepnek látszott. nem mellesleg, zsófinak szüksége volt rám, kezdődő barátságunknak kellett egy "mérföldkő". remekül éreztem magam lent, csocsóztunk, beszélgettünk, hülyültünk, és megtaláltam a közös nevezőt azokkal, akikkel szerettem volna. vágytam a táncra, az ismeretlenekre, hogy ne kelljen ugyanazokat az arcokat néznem, akiket hétközben mindennap. hiába figyeltem befelé, a zajtól semmit sem lehetett hallani, és ezért is akartam elmenni onnan, ezért is nyeltem le, hogy gabi is csatlakozik hozzánk (nem szép dolog, tudom). amikor láttam, hogy zsófi rosszul van (jóval az indulás előtt), felvetettem, hogy talán haza kellene mennünk, és ő hajlott volna rá, ha… nem tudom, mi volt az igazi oka annak, hogy mégis birkák lettünk. lehet, hogy gergő is közrejátszott benne, a büszkeségem és egyéb hülyeségek, de nem hiszem, hogy ez önmagában kiűzött volna egy helyre, ami egyetemi kollégiumépületre emlékeztet, ahol hideg van, és ahol egyáltalán nem akarok lenni. örülök, hogy el tudtam jönni, mert tudom, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna. látam gabit a bárpult mellett, vova zakójába bújva, és megsajnáltam. bárki lehetne a helyében, és mégis ő van ott. én próbáltam elkerülni, és indokolatlan büszkeséget éreztem, hogy sikerült. miért kellett volna kikötnöm valaki zakójában/karjában/ágyában/stb? a bulinak ezt a részét lezártnak tekintem.

lezártam a másik témát is, mert muszáj, de azt nem ilyen könnyen. talán, mert nem csak rólam volt szó. hat fiatal élte meg az élményt, mindenki másképp, és nem voltunk abban a helyzetben, hogy közösen feldolgozzuk. én féltem. nem, nem a taxistól vagy a rendőröktől, hanem attól az érzéstől, ami gyökeret vert bennem ott a hideg utcán. tehetetlen voltam. irreálisnak tűnt az egész helyzet, és én szerettem volna kérdezni és magyarázni, de tudtam, hogy nem nyithatom ki a számat.

jó most itthon lenni ("hazamész, hova haza, hiszen nincs is otthonod", mondta szerda éjjel, és nem attól döbbentem meg, ahogy mondta, hanem hogy meggjegyezte, amit korábban mondtam neki), és írni, jó most egyedül lenni. gondolkodom, gondolkodom, és egyszer csak rájövök: biztonságban vagyok. tudok magamra vigyázni, és ami több: van, aki vigyázzon rám. ha néha el is felejtem, hogy ez így van, ő mindig emlékeztet rá

létige E/1.

szeretném elmondani, mi történik velem. szeretnék veletek beszélgetni. nagyon hiányoztok nekem.
elégedett vagyok az életemmel. reggelente, mikor fölkelek, mindig arra gondolok, milyen jó, hogy még mindig itt lehetek, megint vár rám valami feladat, tanulhatok, dolgozhatok, mehetek előre az utamon. mert van utam… a munkahelyemen újra és újra átélhetem, milyen hasznosnak és elismertnek lenni. nem tartom hiúnak magam, nem várom ölembe hullni a sikert, talán egyáltalán nem várom (nem is szoktam ezen a kérdésen gondolkozni), de ma azt írta egy vadidegen finn lány, hogy örül, hogy akad egy ilyen barátja, mint én. látom, hogy amit csinálok, annak van eredménye, és ez jó. ami jó, annál több nem kell. az a néhány ember, akire időm jut a mindennapos harcban (mert az életemre tör az élet, és én nem szeretem ingyen adni, amit használhatnék is valamire), feltölt újra energiával, fénnyel. nem mondom, hogy csak szeretetet kapok, mert ez nem igaz. ütnek néha, ha hagyom, ha állom, és ilyenkor meglepődve veszem észre a fájdalmat, a sérüléseket. de nem tudok gyűlölni mégsem. anya, nem tanítottál meg rá, hogyan kell nem szeretni.
az a család, amit kaptam, a legdrágább dolog, amihez valaha is közöm volt (beleértve a vitorlázást is az adriai-tengeren és az első tisza-parti grillezést is). soha nem leszek képes visszafizetni azt a rengeteg ajándékot, amit tőlük kaptam, és remélem, ez a fészek mindig megmarad nekünk. bármerre is megyek eztán, nemcsak mögöttem, előttem is ott lesz a példátok, nem menekültök, háhá
a barátaim, akik nélkül nem lenne értelme semminek… akik elfogadnak engem, ezzel elfogadják azt is, ami velem jár. a harcot, az új és új utakat, amiket megnyitunk, az optimizmust, a türelmet (érdekes, nincs türelmem semmihez, és mégis mindig működik valahogy a dolog), a gondolkodást. egymásnak vagyunk, egymásért.akár hasonlítunk, akár nem. tudom, hogy nem mindig lesznek mellettem, akikkel együtt indulok, tudom, hogy természetes, ha néha el kell hagynunk egymást, de elfelejteni nem tudom őket. sokat gondolok még azokra is, akiket talán nem ismerek, csak egy pillanatra érintenek meg, majd továbbsodródunk. nem kell hozzá wiw, hogy emlékezzek rá, kitől mit kaptam. tőlem telhetően igyekszem is megköszönni. hogy kit nevezek barátomnak, az talán más kérdés. elég, ha az érintettek tudják. ebből nem engedek, ezeket a viszonyokat nem tergetem ki senki elé
és a fiúk a térről… furcsa, de hirtelen olyan üresnek érzem magam, mintha sose lett volna egyetlen férfi ismerősöm sem. mintha sosem éreztem volna semmit (mint amikor a fülészeten töltött délelőtt után félálomban hívtam danit, töltsön le nekem egy romantikus filmet, mielőtt kővé válik a szívem. azóta sem néztem meg azt a filmet, bár nagyon szeretem. azóta többször kerültem olyan helyzetbe, hogy döntenem kellett, hagyom-e meglágyulni a szívem, vagy inkább, vállalva az összetöretést, sziklává dermedek). nem állítom, hogy ez jó. de tudom, milyen a rossz, és ez nem az.
szeretni jó. szeretni tudni jó, felelősséget vállalni az érzelmeimért, a döntéseimért, a szeretteimért. nem könnyű, néha tényleg szeretném föladni és elvonulni mindentől, de hiányozna, amiről lemondok