szeretném elmondani, mi történik velem. szeretnék veletek beszélgetni. nagyon hiányoztok nekem.
elégedett vagyok az életemmel. reggelente, mikor fölkelek, mindig arra gondolok, milyen jó, hogy még mindig itt lehetek, megint vár rám valami feladat, tanulhatok, dolgozhatok, mehetek előre az utamon. mert van utam… a munkahelyemen újra és újra átélhetem, milyen hasznosnak és elismertnek lenni. nem tartom hiúnak magam, nem várom ölembe hullni a sikert, talán egyáltalán nem várom (nem is szoktam ezen a kérdésen gondolkozni), de ma azt írta egy vadidegen finn lány, hogy örül, hogy akad egy ilyen barátja, mint én. látom, hogy amit csinálok, annak van eredménye, és ez jó. ami jó, annál több nem kell. az a néhány ember, akire időm jut a mindennapos harcban (mert az életemre tör az élet, és én nem szeretem ingyen adni, amit használhatnék is valamire), feltölt újra energiával, fénnyel. nem mondom, hogy csak szeretetet kapok, mert ez nem igaz. ütnek néha, ha hagyom, ha állom, és ilyenkor meglepődve veszem észre a fájdalmat, a sérüléseket. de nem tudok gyűlölni mégsem. anya, nem tanítottál meg rá, hogyan kell nem szeretni.
az a család, amit kaptam, a legdrágább dolog, amihez valaha is közöm volt (beleértve a vitorlázást is az adriai-tengeren és az első tisza-parti grillezést is). soha nem leszek képes visszafizetni azt a rengeteg ajándékot, amit tőlük kaptam, és remélem, ez a fészek mindig megmarad nekünk. bármerre is megyek eztán, nemcsak mögöttem, előttem is ott lesz a példátok, nem menekültök, háhá
a barátaim, akik nélkül nem lenne értelme semminek… akik elfogadnak engem, ezzel elfogadják azt is, ami velem jár. a harcot, az új és új utakat, amiket megnyitunk, az optimizmust, a türelmet (érdekes, nincs türelmem semmihez, és mégis mindig működik valahogy a dolog), a gondolkodást. egymásnak vagyunk, egymásért.akár hasonlítunk, akár nem. tudom, hogy nem mindig lesznek mellettem, akikkel együtt indulok, tudom, hogy természetes, ha néha el kell hagynunk egymást, de elfelejteni nem tudom őket. sokat gondolok még azokra is, akiket talán nem ismerek, csak egy pillanatra érintenek meg, majd továbbsodródunk. nem kell hozzá wiw, hogy emlékezzek rá, kitől mit kaptam. tőlem telhetően igyekszem is megköszönni. hogy kit nevezek barátomnak, az talán más kérdés. elég, ha az érintettek tudják. ebből nem engedek, ezeket a viszonyokat nem tergetem ki senki elé
és a fiúk a térről… furcsa, de hirtelen olyan üresnek érzem magam, mintha sose lett volna egyetlen férfi ismerősöm sem. mintha sosem éreztem volna semmit (mint amikor a fülészeten töltött délelőtt után félálomban hívtam danit, töltsön le nekem egy romantikus filmet, mielőtt kővé válik a szívem. azóta sem néztem meg azt a filmet, bár nagyon szeretem. azóta többször kerültem olyan helyzetbe, hogy döntenem kellett, hagyom-e meglágyulni a szívem, vagy inkább, vállalva az összetöretést, sziklává dermedek). nem állítom, hogy ez jó. de tudom, milyen a rossz, és ez nem az.
szeretni jó. szeretni tudni jó, felelősséget vállalni az érzelmeimért, a döntéseimért, a szeretteimért. nem könnyű, néha tényleg szeretném föladni és elvonulni mindentől, de hiányozna, amiről lemondok
elégedett vagyok az életemmel. reggelente, mikor fölkelek, mindig arra gondolok, milyen jó, hogy még mindig itt lehetek, megint vár rám valami feladat, tanulhatok, dolgozhatok, mehetek előre az utamon. mert van utam… a munkahelyemen újra és újra átélhetem, milyen hasznosnak és elismertnek lenni. nem tartom hiúnak magam, nem várom ölembe hullni a sikert, talán egyáltalán nem várom (nem is szoktam ezen a kérdésen gondolkozni), de ma azt írta egy vadidegen finn lány, hogy örül, hogy akad egy ilyen barátja, mint én. látom, hogy amit csinálok, annak van eredménye, és ez jó. ami jó, annál több nem kell. az a néhány ember, akire időm jut a mindennapos harcban (mert az életemre tör az élet, és én nem szeretem ingyen adni, amit használhatnék is valamire), feltölt újra energiával, fénnyel. nem mondom, hogy csak szeretetet kapok, mert ez nem igaz. ütnek néha, ha hagyom, ha állom, és ilyenkor meglepődve veszem észre a fájdalmat, a sérüléseket. de nem tudok gyűlölni mégsem. anya, nem tanítottál meg rá, hogyan kell nem szeretni.
az a család, amit kaptam, a legdrágább dolog, amihez valaha is közöm volt (beleértve a vitorlázást is az adriai-tengeren és az első tisza-parti grillezést is). soha nem leszek képes visszafizetni azt a rengeteg ajándékot, amit tőlük kaptam, és remélem, ez a fészek mindig megmarad nekünk. bármerre is megyek eztán, nemcsak mögöttem, előttem is ott lesz a példátok, nem menekültök, háhá
a barátaim, akik nélkül nem lenne értelme semminek… akik elfogadnak engem, ezzel elfogadják azt is, ami velem jár. a harcot, az új és új utakat, amiket megnyitunk, az optimizmust, a türelmet (érdekes, nincs türelmem semmihez, és mégis mindig működik valahogy a dolog), a gondolkodást. egymásnak vagyunk, egymásért.akár hasonlítunk, akár nem. tudom, hogy nem mindig lesznek mellettem, akikkel együtt indulok, tudom, hogy természetes, ha néha el kell hagynunk egymást, de elfelejteni nem tudom őket. sokat gondolok még azokra is, akiket talán nem ismerek, csak egy pillanatra érintenek meg, majd továbbsodródunk. nem kell hozzá wiw, hogy emlékezzek rá, kitől mit kaptam. tőlem telhetően igyekszem is megköszönni. hogy kit nevezek barátomnak, az talán más kérdés. elég, ha az érintettek tudják. ebből nem engedek, ezeket a viszonyokat nem tergetem ki senki elé
és a fiúk a térről… furcsa, de hirtelen olyan üresnek érzem magam, mintha sose lett volna egyetlen férfi ismerősöm sem. mintha sosem éreztem volna semmit (mint amikor a fülészeten töltött délelőtt után félálomban hívtam danit, töltsön le nekem egy romantikus filmet, mielőtt kővé válik a szívem. azóta sem néztem meg azt a filmet, bár nagyon szeretem. azóta többször kerültem olyan helyzetbe, hogy döntenem kellett, hagyom-e meglágyulni a szívem, vagy inkább, vállalva az összetöretést, sziklává dermedek). nem állítom, hogy ez jó. de tudom, milyen a rossz, és ez nem az.
szeretni jó. szeretni tudni jó, felelősséget vállalni az érzelmeimért, a döntéseimért, a szeretteimért. nem könnyű, néha tényleg szeretném föladni és elvonulni mindentől, de hiányozna, amiről lemondok
ánosi juci 