most elmondom, mi történt
erika stewardessnek állt. hétfőn madridba költözik. sosem voltunk puszipajtások (hála Istennek, nekem nincs ilyenem), és nem miatta döntöttem úgy, hogy lemegyek a búcsúbuliba. meg akartam mondani csillának, mennyire jólesik, hogy együtt dolgozhatok vele. a másik ok a vacsoránál elfogyasztott bor volt, a harmadik pedig zsófi.
idejét sem tudom, mior aludtam ki magam utoljára, de azt tudom, hogy nagy szükségem lett volna pihenésre. helyette választottam egy félidegen társaságot, egy helyet, ahová magamtól sosem tenném be a lábam és egy kalandot, amit nem is sejthettem, mikor elindultam.
zsófi borzalmasan berúgott, ami nem lett volna baj, ha nem történt volna minden olyan gyorsan. gergővel el akartunk menni – koncertre, mindegy, csak el onnan… és próbáltuk magunkkal csábítani sanyit is, szerencsére nem állt ellen. taxit hívtunk, és mire megérkezett az autó, kiderült, hatan indulunk neki az éjszakának. zsófi rosszul érezte magát, az egyik piros lámpánál szólt, hogy ki akar szállni, de nem tudtuk előretolni az ülést annyira, hogy kijusson. a sofőr bepánikolt, hogy baja lesz az autójának, kiabálni kezdett, hogy szálljuk ki (segíteni akart), mire vova ukrán vére felizzott. egy embertelen fenyegetés hangzott el, és hamarosan az utcán találtuk magunkat, vagy hat taxisofőr és két rendőr között. nem ijedtem meg, mert nem volt félnivalónk, de szerettem volna máshol lenni. petre gabi fázott (hisztizett, valljuk be), sanyi haza akart menni, zsófi bűnbánatot akart tartani, vova pattogott, gergő pedig a rá jellemző fellépéssel próbált nyomást gyakorolni a rendőrökre. én csöndben álltam zsófi és gergő között, és azon gondolkodtam, 1. honnan ismerem azt a kis szőke, nagyszemű yardot, 2. képes lesz-e valaha valaki összerakni a történetet.
végül kikötöttünk a dürer-kertben, bár akkor már kiabált a hang, hogy lépjek le, csak tudtam, hogy nagyon messze lakom, nincs nálam elég kápé taxira, és szerettem volna valahogy elintézni, hogy gergő hazavigyen (haza, ismétlem nagybetűkkel). de nem akartam zsófit egyedül hagyni, végül is ő hívta a nővérét, hogy jöjjön értünk. zita meg is jelent, egy pasassal az oldalán, aki csöppet sem emelte az este fényét. majd’ megszakadt a szívem, mikor zsófit ott kellett hagynom velük az autóban
és most megpróbálom elmondani, mit éreztem
halálosan kimerült voltam, nagy szükségem lett volna egy kiadós alvásra, de be akartam bizonyítani magamnak, hogy erősebb vagyok gergőnél, és erika partija jó terepnek látszott. nem mellesleg, zsófinak szüksége volt rám, kezdődő barátságunknak kellett egy "mérföldkő". remekül éreztem magam lent, csocsóztunk, beszélgettünk, hülyültünk, és megtaláltam a közös nevezőt azokkal, akikkel szerettem volna. vágytam a táncra, az ismeretlenekre, hogy ne kelljen ugyanazokat az arcokat néznem, akiket hétközben mindennap. hiába figyeltem befelé, a zajtól semmit sem lehetett hallani, és ezért is akartam elmenni onnan, ezért is nyeltem le, hogy gabi is csatlakozik hozzánk (nem szép dolog, tudom). amikor láttam, hogy zsófi rosszul van (jóval az indulás előtt), felvetettem, hogy talán haza kellene mennünk, és ő hajlott volna rá, ha… nem tudom, mi volt az igazi oka annak, hogy mégis birkák lettünk. lehet, hogy gergő is közrejátszott benne, a büszkeségem és egyéb hülyeségek, de nem hiszem, hogy ez önmagában kiűzött volna egy helyre, ami egyetemi kollégiumépületre emlékeztet, ahol hideg van, és ahol egyáltalán nem akarok lenni. örülök, hogy el tudtam jönni, mert tudom, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna. látam gabit a bárpult mellett, vova zakójába bújva, és megsajnáltam. bárki lehetne a helyében, és mégis ő van ott. én próbáltam elkerülni, és indokolatlan büszkeséget éreztem, hogy sikerült. miért kellett volna kikötnöm valaki zakójában/karjában/ágyában/stb? a bulinak ezt a részét lezártnak tekintem.
lezártam a másik témát is, mert muszáj, de azt nem ilyen könnyen. talán, mert nem csak rólam volt szó. hat fiatal élte meg az élményt, mindenki másképp, és nem voltunk abban a helyzetben, hogy közösen feldolgozzuk. én féltem. nem, nem a taxistól vagy a rendőröktől, hanem attól az érzéstől, ami gyökeret vert bennem ott a hideg utcán. tehetetlen voltam. irreálisnak tűnt az egész helyzet, és én szerettem volna kérdezni és magyarázni, de tudtam, hogy nem nyithatom ki a számat.
jó most itthon lenni ("hazamész, hova haza, hiszen nincs is otthonod", mondta szerda éjjel, és nem attól döbbentem meg, ahogy mondta, hanem hogy meggjegyezte, amit korábban mondtam neki), és írni, jó most egyedül lenni. gondolkodom, gondolkodom, és egyszer csak rájövök: biztonságban vagyok. tudok magamra vigyázni, és ami több: van, aki vigyázzon rám. ha néha el is felejtem, hogy ez így van, ő mindig emlékeztet rá
ánosi juci 