egyszer utolsó

már nem érzem a talpam alatt a talajt. már fokozódik a sebességem. már tisztán látom alattam a növekvő sziklákat. már felfogtam, hogy le fogok zuhanni. lezuhanok, padlót fogok – bármi is a talaj alattam -, és ami a legrosszabb, ugyabba a szakadékba esem. ugrok. vagy bármi.
nagy előnye, ha ugyanazt a hibát követi el az ember újra meg újra, hogy megtanulja kezelni a félelmeit. először nem méri fel, mekkora veszéllyel jár, amibe beleveti magát. másodszorra már gyanítja, mi lehet a kaland kimenetele. harmadszorra tökéletesen tisztában van vele, mi lesz a vége, mennyire fog fájni, micsoda kálvária lesz kikeveredni belőle, és hogy az egész nem éri majd meg. és persze mégis belemegy, ráadásul nem csak háromszor, hanem négyszer, ötször, tízszer.
és nyugalmas perceiben elgondolkodik: lehet, hogy a zuhanást szeretem? lehet, hogy élvezem, ahogy a csontjaim porrá törnek a kemény földön? talán ez az egész lényege: hányszor bírom el ezt a kötél nélküli ugrást?
és vajon az az élet, amikor arcomba csap a szél?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2009. március
h K s c p s v
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: