már nem érzem a talpam alatt a talajt. már fokozódik a sebességem. már tisztán látom alattam a növekvő sziklákat. már felfogtam, hogy le fogok zuhanni. lezuhanok, padlót fogok – bármi is a talaj alattam -, és ami a legrosszabb, ugyabba a szakadékba esem. ugrok. vagy bármi.
nagy előnye, ha ugyanazt a hibát követi el az ember újra meg újra, hogy megtanulja kezelni a félelmeit. először nem méri fel, mekkora veszéllyel jár, amibe beleveti magát. másodszorra már gyanítja, mi lehet a kaland kimenetele. harmadszorra tökéletesen tisztában van vele, mi lesz a vége, mennyire fog fájni, micsoda kálvária lesz kikeveredni belőle, és hogy az egész nem éri majd meg. és persze mégis belemegy, ráadásul nem csak háromszor, hanem négyszer, ötször, tízszer.
és nyugalmas perceiben elgondolkodik: lehet, hogy a zuhanást szeretem? lehet, hogy élvezem, ahogy a csontjaim porrá törnek a kemény földön? talán ez az egész lényege: hányszor bírom el ezt a kötél nélküli ugrást?
és vajon az az élet, amikor arcomba csap a szél?
ánosi juci 