kedd este háromnegyed hét, párás meleg. négy lány baktat a belváros kutyaszargőzös utcáiban, az új színházat keresve. mikor egy mellékutcában rátalálunk a bejáratra (egy felújítás alatt álló épület udvarán), már sokkal gyorsabban dobog a szívem a megszokottnál. felcaplatunk a kutyakakamintás (talán hogy illjen a környezetbe) műmárvány lépcsőkön. a színházterem előterében egy ősöreg bútordarab, egy múmiaarcú, fűzőscipős jegykezelőnéni fogad, és némi telefonálgatás után megkapjuk a jegyünket is. még ücsörgünk, kuncogunk egy kicsit, közben a torkomban egyre növekszik a gombóc.
benyomakszunk a harmadik sor közepére (a szélen ülők fintorognak, de érdekes, akkor nem fintorogtak, mikor elsőként leültek, blokkolva a további mozgást), sustorgás, fészkalódás, fények elhalványulnak, elkezdődik a… varázslat. enerigabombák robbannak, érzelemhullámok söpörnek át rajtunk, a múltam apró darabokban omlik le a lelkem mélyére, és ott betemeti a jelent. emlékezem. és újraélek mindent, amit szinte már el is felejtettem; hogy mit kaptam atttilától, a csapattól, a munkától, hogy milyen volt kamasznak lenni, játszani és tanulni. nem nosztalgia volt ez, inkább olyan, mint mikor álomból ébred az ember, és abban a világban találja magát, amelyikről álmában szinte megfeledkezett
remegő térdekkel megyek oda attilához gratulálni a darab végén, mosolyog. meghatottan, ahogy ránk mosolygott egy sikeres bemutató után. akkor mindig beborított valami köd, amit még az előadás előtt gerjesztettünk magunk körül, de most teljesen tisztán látom őt. az arcán a ráncok, minden baki, tévedés, próba nyomot hagyott, és ő büszkén viseli ezeket. nincs is mit titkolnia, az élete van a színpadon, a könyvekben, a fiatalokban. azt nem mindig tudom, hogy mit gondol, de érzem, hogy jól csinálja. működik, él, amihez ő hozzányúl.
hazamegyünk, és míg a sört szürcsöljük az erkélyen, azon merengek, mekkora szerencsém volt
ánosi juci 