tégednem

milyen szép, milyen hihetetlenül bonyolult és izgalmas az élet! gyerekkoromban nem értettem a természettudósokat, akik nem Gerry Durrell nyomdokain jártak, hogy vajon miért is választják a hivatásukat, de most már tisztán látom. minden élőlény minden lélegzetvétele különleges kaland, amit át kell élni, csavaros rejtvény, amit meg kell fejteni és megismertetni a világgal. mert nincs is annál jobb, mint titkok tudójának lenni és tudásunkat másokkal is megosztani (fürdeni az elismerés fényében, birtokolni az ellophatatlant)
 
elkápráztat engem is, magával ragad ennek az örvénynek a sodrása, nem is akarok belőle menekülni, mert annyira a hatása alatt állok, hogy csak nézek és látok és hallok és érzek – ez az élet, ami jutott nekem, olyan gazdag, hogy írni sem tudnék jobbat. élvezem minden pillanatát, nem nézem, mi a következő állomás, csak megyek benne előre, mint egy pezsgővel töltött labirintusban (utálom a pezsgőt, nem is tesz jót, bele is halnék, ha úsznom kéne benne, de legyünk nagyvonalúak most a hasonlatokkal).
nagyon régóta próbálom megfogalmazni néhány élményem, de érzem, még mindig nem megy, csak keresem a megfelelő formát, ízlelgetem és eldobom mindet. forognak a fejemben a gondolatok, mint vetítőben a filmkockák, de nem tudom őket kimerevíteni és lerajzolni, bárhogy is szeretném
mert gyönyörű és megismételhetetlen minden pillanat, amit élek!
 
amikor lezártuk viharos kapcsolatunkat Tibivel, nagyvonalúan, ahogy ezeket a majdnem-szerelmeket kezelni kell, úgy éreztem, megint megtisztultam, megint süt rám a fény – nem mintha tibi elállta volna az utat, inkább én fogtam magam vissza mindig. akárhányszor elhatároztam, hogy továbblépek, valami mindig visszadobott a rajtvonalra, mintha lett volna még ott dolgom… pedig tudtam rég, hogy nekünk semmi közünk egymáshoz, de egyedül mégsem tudtam befejezni a megkezdett mondatot. s nem is volt még itt az ideje. ki kellett várnunk azt a csillagfényes, száraz-meleg vasárnap éjjelt, amikor a bogarak kábultan köröztek a tűzzsonglőrök körül, monoton ritmus hömpölygött a bokrok között és a duna is csak megszokásból mosta a sziget partjait. akkor volt magától értetődő, hogy leülünk egymás mellé, ahogy nagyon régen nem tettük már (mert csak fal volt köztünk, amin át nem is érezhettük a másikat), akkor hallottuk a másik hangát úgy, ahogy talán még soha (én legalábbis tisztán emlékszem, hogy a kommunikáció új csatornáit hajóztam be vele). akkor, utoljára, amikor kinyitotta nekem az ajtót, megkaptam, amit – bár nem kértem tőle soha – mindig is vártam: a hazatérés élményét, az otthon illatát, azét az otthonét, ami a miénk lehetett volna, de amiért világokon kellett volna átrepülnünk, hogy elérhessük. ezt akarom leírni, és a részegségnek azt az állapotát, amit csak tibi mellett éreztem, mert tőle voltam részeg, és ami azon az utolsó estén is hatalmába kerített.
és aztán vége lett, gyorsan, ahogy a földre hulló karácsonyfadísz összetörik. most is látom magunkat minden apró szilánkban – nem is értem, hogy lehet ennyi emlékem valamiről, ami szinte meg sem történt, de azt hiszem, ettől vagyok olyan boldog, hogy semmi sem veszik el bennem, minden szépség, amit valaha tapasztaltam, örökre a tulajdonom marad. egy dallam, amit egyszer hall az ember, és aztán bolyong benne évekig anélkül, hogy ő maga dúdolgatná
 
el akartam ezt mondani (persze, még nincs vége, úgy tűnik, hiába próbálkozom, sosem lesz meg a végleges változat). de ugyanígy írhatnék az estékről, amikor Almával az erkélyről figyeljük az utca életét, vagy a legutóbbi utamról Szeged és a Nyugati Pályaudvar között, vagy a szakításról, ami a küszöbön áll Bori és énköztem
mert minden változik, és nem állhatunk ellen. ezért olyan nehéz és ezért is olyan könnyű, mert el kell viselni azt is, ha valami fáj, ami korábban csak simogatott. aki pedig azt mondta, hogy mindig minden jó lesz, az hazudott, és megérdemli, hogy kimaradjon a buliból.
sokszor érzem én is, hogy ki kéne szállni, de tudom, hogy az gyávaság lenne, tudom, hogy ott nincs út, ahová a gyávák mennek, és én még nem akarok megállapodni, inkább harcolok, bármi is jön ellenem

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2009. június
h K s c p s v
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: