csönd

mert amikor nem tudom, hol vagy, rettegek az életedért

most múlik pontosan

tudtam, hogy jók

elismertem zenei képzettségüket, tehetségüket, újító szándékukat, bátorságukat. elismertem hozzáértésüket, hogy amihez nyúlnak, abból jó dolog születik

de hogy milyen BORZALMASAN jók, azt nem tudtam

 

hogy egy különleges, fájdalmas-szép dalt magukévá tesznek, az mással is megesik. de ők nem új ruhát adtak rá, nem fordították maguk hasznára a szöveget. nem is találom a szavakat… hogyan lehet leírni azt az érzést, azt a nyugtalanító, égető nyomot hagyó gondolatot? míg hallgatom, szinte pislogni sem merek, nem tudom, meddig tart a vihar ereje, amit ébresztettek. suttognám, szipognám, hogy vannak még csodák, de nem szólhatok

olyan erős, tiszta, súlyos hang énekel, amilyet városok ma már nem teremnek. alatta, mellette minden hangszer tudja a dolgát, ki-kicsapva fut medrében, betakarja, hátára veszi és felemeli. hallgatom és nyelem a könnyeimet, nehogy elsodorják ezt a megfoghatatlan érzést.

a szöveg kegyetlen. ilyet nem írnak popzenészek, ilyet nem olvasni a tankönyvekben. talán nincs is toll, ami lejegyezné. minden szó súlyosan koppan bennem, talán nem is tudom soha kisöpörni majd, feltölteni a nyomukat. a képek, amiket láttat, tépettek, mint egy háborús menekült köpenye, utolsó menedéke a magányban. élesek, mint a viszonzatlan szerelmesre hulló penge-szavak az imádott szájából. békevágy és halálfélelem sikolt mögöttük, egy fényezett világ talaján bukdácsoló piszkos ártatlan dadogó hangán

hallom és érzem élet-halál ízét a számban, míg szól ez a dal. és hallok még valamit: csodálatos magyar nyelvünk; bizonyíték, hogy mennyire gazdagok vagyunk, olyan értékek viselői, melyeket senki nem vehet el tőlünk, melyeket alázattal és bátorsággal, őszinteséggel megsokszorozhatunk

Hírdetés

kötés

az elmúlt héten nem volt érkezésem végiggondolni, vajon mi is történik.

elmész, de utolsó mozdulatoddal nem búcsút intesz, hanem egy vastag kötelet hurkolsz a szívem köré, hogy el ne engedhesselek, és hogy feszüljön, ha rád gondolok (ezért nem gondolok rád, mert félek, hogy egyszer csak fölszakad a mellkasom, és mindent elönt a vér, mint a VFS animációs filmjében. lehet, hogy te vagy a vámpír…?).

nem várom, hogy gyere, ha azt mondod, még egyedül akarsz lenni. akkor nagyon fájt, mert felkészültem már rá, hogy végre nem telefonon valljuk meg egymásnak jövőbe karmoló félelmeinket. de nem haragszom rád, megígértem, hogy többé nem átkozlak meg (bár néha nagy a kísértés), menj békével és ne fájjon, hogy nem tudsz nekem megfelelni.

élem az életem, úgyanúgy, ahogy eddig tettem – fölcsattantam, mikor azt mondtad, döntésképtelen vagy, és KÉRTED, hogy éljem az életem – hiszen én fölkelek reggel, csinálom a dolgom, lélegzem, jövök-megyek, hallgatok, beszélek és így tovább, na de része vagy ennek te is, nem én választottalak, nem várok rád. néha jó, máskor nehezebb, ezt mindenki tudja, érzi maga is

de eljön a pillanat, mikor szembe kell néznem vele, hogy egyedül vagyok nélküled. nem azért, mert nincs kihez szólnom, hanem mert vannak gondolatok, amiket csak veled akarok megosztani, mert van élmény, amit csak veled élhetek át – mert az az élet, amit élni akarok, nélküled nem működik. s te nem vagy itt, tulajdonképpen sehol sem vagy. nem aggódom érted, mert ha bajban lennél, azt tudnám, nem rettegek, hogy nem jössz többet (minden alkalommal, amikor eljövök tőled, emlékeztetem magam, hogy ez lehetett az utolsó, ez nem újdonság). nem sírok, hogy hiányzol, mert az nem változtat sem a tényen, sem az érzésen. nem mártírkodom. hagyok egy sóhajnyi időt, míg a hangodat, az érintésedet felidézem, aztán megyek tovább. semmi sem történik

 

talán azt várom, hogy eltűnj. hogy elvidd belőlem a salakot, ami négy év alatt lerakódott. talán azt várom, hogy csoda történjen, és elszakadjon ez a kötél.