na?

nem, nem és nem. nem akarom leírni. meg akarom tartani magamnak. ezerszer megforgattam a szavakat magamban, de jeges félelem bénít meg, nem engedi, hogy leírjam. azt is nehéz feldolgozni, hogy én vagyok az aktuális szenzáció a világ több pontján.

csodás olasz kollégám, aki szavanként csempészi vissza belém a francia nyelv szeretetét, és akivel főzési tippeket cserélhetünk vasárnap délután. nem érdekem, hogy jó szakembernek tartson, mert ezt a munkát, amit csinálok, mindenki el tudná végezni. az számít, hogy megbízik bennem, és tudom, képes vagyok ennek az elvárásnak (?) megfelelni

a barátaim, akik őszinte lelkesedéssel biztatnak, bátorítanak mindenre, ami jönni fog. mellettem állnak kérés nélkül. szinte önfeledten figyelem, mennyire felszabadultak attól, hogy végre történik velem valami jó. el sem hiszem, hogy ilyen van. és a legjobb, hogy mindenki ad valami tanácsot <mosolygós smiley>

a szombat este, minden hangjával, képével, minden csepp borral, ami fényt vitt a tekintetünkbe. bori, ahogy a fülembe súgta: "ez egy nagyon jó srác, örülök nektek". pötyi, ahogy táncol a párhuzamos univerzum peremén. vicuska a tesco pénztárában. hajnali félhomályban összebújni a jéghideg szobában. nézni a gyerekek viháncolását és kávézni délben. fölmászni a hegyre és lefelé háromszor meghúzni a bal bokámat (csak mert az a rosszabbik és ezért sokkal látványosabb a dolog). vezetni, autót vezetni, apa, most takard el egy kicsit a szemed, mert életemben először autót vezettem. csöndben teszem hozzá persze, hogy nem vállaltam volna, ha nem érzem tökéletes biztonságban magam, ha nincs bennem annyi bizonyítási vágy, amit egyébként nagyon régen éreztem már. mindenki tudja, hogy nem vagyok autópárti, amíg nem feltétlenül muszáj, nem vállalom, hogy én is csapást mérjek a földre. tükörbe nézek, és még nem nőttem fel.

de vacsorát főzni (khm) és borozni vasárnap este, az jár nekem

tökéletesen zavarban lenni attól, ahogy rám néz, ahogy hozzám beszél, ahogy felém fordul, ahogy adja magát. és figyel rám. csak azt nem tudom, mi lesz, ha rájön… azt hiszi, tudja, mit titkolok, holott én magam azzal sem vagyok tisztában, mit miért csinálok. próbálok nem hazudni magamnak: nagyon félek

Hírdetés

walk on by if you dare

…mert üres a világ és ha szólsz, csak a visszhang az, amit szavaid elérnek. saját teremtményed, és ellened fordul, ha nem vagy elég bátor. suttogj, és meglátod, mi történik…

 

borzasztó fáradt vagyok ma, csak lézengek, csak próbálgatom, hogy vagyok-e, vagy csak egy hologramot vetít valaki az utolsó lélegzetem köré. fáradt vagyok és tanácstalan. nem tudom, merjek-e gondolkodni, vagy csak várjam ki egy sarokból, hátha történik valami nélkülem is. most minden, tényleg minden egyszerre jött. nem is zavarna, hiszen szeretem érezni, hogy élek, de ha kaphattam volna egy kis felkészülési időt, nem lennék ilyen rémült. félek, hogy hülyeséget fogok csinálni, csak hogy megbizonyosodjam róla, még mindig az én agyam az a hely, ahol a gondolataim megszületnek. hogy mi van, ha TÉNYLEG el akarok érni valamit, azt ki sem merem próbálni.

már azt sem mondogatom, hogy jól vagyok. minek is? senki nem hiszi el, aki csak rám néz. van még valami máz a maszkomon, de az is csak arra jó, hogy felhívja a figyelmet: milyen sérült a burok, ami körülvesz. az utóbbi két hónapban látványosan boldog voltam, és gyakorlatilag semmi erőfeszítésembe nem került a dolog. aztán, épp mikor elhittem, hogy ezt így is lehet csinálni, benyújtották a számlát. mire is számítottam…? biztosan tudom, hogy valahogy ki fogok keveredni ebből a labirintusból, de most teljesen meg vagyok zavarodva és csak forgok benne körbe-körbe. hogy jutottam ide? talán túlságosan magyot lélegeztem a friss levegőből… megszédültem tőle, hogy nincs a kötés a szívemen, és addig megyek büntetlenül, ameddig csak bírom lendülettel? oh, jó volt minden, nagyon jó volt, és tudom, hogy nem csak ajándék volt, hanem kemény munka is, de miért is ne tarthatna még egy kicsit? miért ne érezzem, hogy egyre könnyebben lépek, hogy jó irányba megyek? miért ne lássam, hogy hull másokra a fényem?

ezt kell tenni. írni kell, míg csak az ujjaim el nem kopnak.

medál

egyetlen gondolat csak (úgyis tudja, aki ismer): valóban azért nem írtam eddig, mert féltem, hogy bújócskáról fogok beszélni

meg azért sem, mert nem tudtam, ki olvassa és nem akartam még mindent szavakkal megfogalmazni

na meg mert semmi időm sem volt magammal foglalkozni

de most

most vagyok angyal, szép öregesen. tisztán – ezért most ölelj, most lopózz be hozzám… mert elfog a félelem; csak úgy elhaladsz mellettem és évek múlva majd nézünk bután, hogy miért így volt… és égő folt lesz ez a perc, ha nem szeretkezzük el, csodás élet törlődik el, hát miért ne intézzük el, hogy láthassuk évek múltán, mi volt?

 

olyan szép ez a dal, és butaság, hogy olyan sokat jár most a fejemben, mert idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára "igazából". de hagyom, hogy zümmögjön. úgyis olyan nagy a zaj bennem, hogy szinte semmit sem értek abból, mi folyik körülöttem

tudom, hogy nem is kéne ezen gondolkoznom. megérdemlem, hogy jó dolgok történjenek velem, nem kellene olyan nagyon ellenállni. persze, félek is, de tudok magamra vigyázni, attól nem tartok, hogy nagy bajba kerülök, inkább csak türelmetlen vagyok, és nem bírom kivárni, hogy olyan lassan mozdul bennem minden

 

nagyon jó volt szegeden borival. természetesen nem akartam elmenni, de megvette a jegyet, nehéz napok álltak mögötte is, és meggyőzött, hogy erre van szükségünk. igaza is lett, onnan kezdve, hogy a vonaton ott volt az árnyék – ennyi kellett, hogy rendezzem az érzéseimet. az érkezés napsütötte pillanatától kezdve az út minden megtett métere, minden korty levegő gyógyító kúraként hatott. csak nevettünk és nevettünk, táncoltunk, csodálkoztunk és mint kis szivacsok, úgy szívtuk magunkba a tömény boldogságot, amit csak ott kapni úgy, hogy ne feküdje meg az ember lelkét

 

fantasztikus élmény az új csapatban lenni. izgalmas feladatok állnak előttünk, sosem unatkozunk (nagyon), minden nappal látom az eredményét annak, amit csinálunk. imádom a csapatomat, violát a kemény jelleméért, sacit azért, mert olyan, amilyennek az Isten mindannyiunkat elképzelt, gabit, mert hihetetlen teherbírású, zsófit, mert okos és kreatív, emit – bolond úgy, ahogy van, misit, aki képes egy vesztett meccs után rám gondolni. tudom, hogy nem akarok itt megöregedni, de most jó helyen vagyok, és ha innen elmegyek, csak adományokat viszek magammal.

 

erdély és pötyi és a társaság… feledhetetlen. le sem írom, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy pár nap az ismeretlenben ennyire fel tud tölteni. tudom, hogy kellett ehhez a végtelen hosszú utazás, réka az őszinte odaadásával, a kávék az il caféban… kellett az a csapat fiatal őrült, akik megélnek a világnak azon a táján, ahol mindenkinek lenne oka sírni; kellett az az alkoholmennyiség, amitől már nem fáztunk a hajnali hidegben, és az a sok óra telefonálás, amiközben a holdat bámultam és azon morfondíroztam, vajon nem forog-e túl gyorsan a föld…

de akkor sem írom le!