medál

egyetlen gondolat csak (úgyis tudja, aki ismer): valóban azért nem írtam eddig, mert féltem, hogy bújócskáról fogok beszélni
meg azért sem, mert nem tudtam, ki olvassa és nem akartam még mindent szavakkal megfogalmazni
na meg mert semmi időm sem volt magammal foglalkozni
de most
most vagyok angyal, szép öregesen. tisztán – ezért most ölelj, most lopózz be hozzám… mert elfog a félelem; csak úgy elhaladsz mellettem és évek múlva majd nézünk bután, hogy miért így volt… és égő folt lesz ez a perc, ha nem szeretkezzük el, csodás élet törlődik el, hát miért ne intézzük el, hogy láthassuk évek múltán, mi volt?
 
olyan szép ez a dal, és butaság, hogy olyan sokat jár most a fejemben, mert idejét sem tudom, mikor hallottam utoljára "igazából". de hagyom, hogy zümmögjön. úgyis olyan nagy a zaj bennem, hogy szinte semmit sem értek abból, mi folyik körülöttem
tudom, hogy nem is kéne ezen gondolkoznom. megérdemlem, hogy jó dolgok történjenek velem, nem kellene olyan nagyon ellenállni. persze, félek is, de tudok magamra vigyázni, attól nem tartok, hogy nagy bajba kerülök, inkább csak türelmetlen vagyok, és nem bírom kivárni, hogy olyan lassan mozdul bennem minden
 
nagyon jó volt szegeden borival. természetesen nem akartam elmenni, de megvette a jegyet, nehéz napok álltak mögötte is, és meggyőzött, hogy erre van szükségünk. igaza is lett, onnan kezdve, hogy a vonaton ott volt az árnyék – ennyi kellett, hogy rendezzem az érzéseimet. az érkezés napsütötte pillanatától kezdve az út minden megtett métere, minden korty levegő gyógyító kúraként hatott. csak nevettünk és nevettünk, táncoltunk, csodálkoztunk és mint kis szivacsok, úgy szívtuk magunkba a tömény boldogságot, amit csak ott kapni úgy, hogy ne feküdje meg az ember lelkét
 
fantasztikus élmény az új csapatban lenni. izgalmas feladatok állnak előttünk, sosem unatkozunk (nagyon), minden nappal látom az eredményét annak, amit csinálunk. imádom a csapatomat, violát a kemény jelleméért, sacit azért, mert olyan, amilyennek az Isten mindannyiunkat elképzelt, gabit, mert hihetetlen teherbírású, zsófit, mert okos és kreatív, emit – bolond úgy, ahogy van, misit, aki képes egy vesztett meccs után rám gondolni. tudom, hogy nem akarok itt megöregedni, de most jó helyen vagyok, és ha innen elmegyek, csak adományokat viszek magammal.
 
erdély és pötyi és a társaság… feledhetetlen. le sem írom, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy pár nap az ismeretlenben ennyire fel tud tölteni. tudom, hogy kellett ehhez a végtelen hosszú utazás, réka az őszinte odaadásával, a kávék az il caféban… kellett az a csapat fiatal őrült, akik megélnek a világnak azon a táján, ahol mindenkinek lenne oka sírni; kellett az az alkoholmennyiség, amitől már nem fáztunk a hajnali hidegben, és az a sok óra telefonálás, amiközben a holdat bámultam és azon morfondíroztam, vajon nem forog-e túl gyorsan a föld…
de akkor sem írom le!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

napok

2009. szeptember
h K s c p s v
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
282930  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...

%d blogger ezt szereti: