most élsz

óraátállítás utáni szerda van, délután négy és szürkület. mérsékelten érdekel a dolog
 
tegnap este megkérdezte tőlem, boldog vagyok-e. mit lehet erre válaszolni? jó érzés-e mellette ébredni és mélyen beszívni az illatát, beszélgetni vele útközben, míg azon jár az álmos agyam, honnan hová kell eljutnom aznap? szeretek-e telefonálni vele, megszabadítani a munka szennyétől a gondolataimat? készülök-e rá este, hogy vele találkozzam, megosszam vele az élményeimet, megfogjam a kezét? kérdezzen másokat, akikre ragyog a fényem!
hát tehetek én arról, hogy boldog vagyok?
 
emlékszem arra az estére, és emlékezni is akarok rá, amikor azt mondtam megint, lehet, hogy el fogom hagyni. emlékszem, hogy fúrta a hajamba az arcát, ahogy kapkodta a levegőt a tüdejébe. akkor nagyon féltem, olyan volt kimondani azt az egy mondatot, mint lámpafény nélkül végigmenni egy erdei ösvényen, ahova a hold se süt be. nem akarom elhagyni, noha még mindig harmadik személyben beszélek róla, akkor is tudom, van még dolgunk együtt. csak nehezen békülök meg vele… ezzel a helyzettel, amibe belezuhantam, hatalmas feladat előtt állok, és kicsit sem segít, hogy ő percenként figyelmeztet rá, nem vehetem könnyedén. kicsoda ő, hogy megmondja: mostantól új életem van, és nem enged belőle kibúvót? mi volt a baj azzal, amit eddig éltem?
 
hogy egymásra találtunk, azt úgysem lehet letagadni, mindenki tudja, a családom, a barátaim, a szamarak a bakonyban, az utak pilisborojenő és a fővám tér között, még dani is tudja (köszönjük, freemail), és ezt egyáltalán nem bánom. de ettől még nem fodrulok ki önmagamból, senki kedvéért. és ezt nem írom le többet

damned

legalább huszadszorra hallgatom ma meg ezt a dalt. a halántékomon az ér a ritmusára lüktet.
minden szó az agyamba égett, mint ostorcsapások az elítélt hátába, a hangja, a hangszíne, a dallama kitölti most mindenemet. és fogvatart. hogy lehet valami, amit ember alkotott, ennyire erős és tökéletes? hogy képes ennyi érzelmet és energiát átadni úgy, hogy még csak nem is élőben hallom? nagyobb hatalom nincs a zenénél, ezt tudom rég, de mégis megdöbbent a súly – viselem én is, az első taktustól az utolsóig, élek és érzek benne, lesz majd, hogy sírok vele én is. s miért talált meg pont ma?
 
megpróbáltam, hogy kihúzom valahogy, míg befejezem a munkát, nem akartam félbeszakítani, amit csináltam, de egyszerűen nem bírtam tovább. muszáj most leírnom, muszáj most elvesznem benne, zuhanni, míg elérek valahová, ahonnan már nincs lejjebb. az a legkeményebb, hogy megjósolni sem tudom, meddig visz még. most csak hallgatom, újra és újra, két fülemben mintha a paradicsom hangjai szólnának, de egyszerre simogat és éget. egyszerre gyógyítja évezredek nyomát és szakít fel új sebeket, olyan sebességre kényszeríti a lelkem szárnyait, ami tudom, biztosan tudom, hogy gyorsabb a szabadesésnél. és mégsem tudom, meddig fog tartani. amikor csönd lesz két lejátszás között, kicsit mindig megfulladok benne, aztán megszólal újra, és én érzem: itthon vagyok, újászülettem, ugyanakkor méreg csöpög a számba, míg csak le nem bénulok. kié a boldog-szomorú dal? nem tudom, hiszen végig itt mozog egy árnyék bennem: kettő van belőle. ez a dal, ami most új világokat nyit meg  nekem, két változatban létezik. mindkettő csodálatos. azt le sem merem írni, hogyan kapcsolódnak össze. az olyan lenne, mint egymásra uszítani két ellentétes irányú szelet. félelem lopózik az agyamba, amikor ebbe belegondolok.
 
és még valami, ami ugyanilyen jó, és épp ennyire fáj. tibi keresett tegnap, aztán ma kiderült, borit is hívta. először megijedtem, hogy akar tőlem valamit, egy éjszakát vagy bármilyen más földi vigaszt a bánatára, de most már tudom: a barátaiba kapaszkodik. ezért jólesik, hogy gondolt rám, hogy megbízik bennem, de szomorú lettem, amiért valaki bántotta.

napok

2009. október
h K s c p s v
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...