most élsz

óraátállítás utáni szerda van, délután négy és szürkület. mérsékelten érdekel a dolog

 

tegnap este megkérdezte tőlem, boldog vagyok-e. mit lehet erre válaszolni? jó érzés-e mellette ébredni és mélyen beszívni az illatát, beszélgetni vele útközben, míg azon jár az álmos agyam, honnan hová kell eljutnom aznap? szeretek-e telefonálni vele, megszabadítani a munka szennyétől a gondolataimat? készülök-e rá este, hogy vele találkozzam, megosszam vele az élményeimet, megfogjam a kezét? kérdezzen másokat, akikre ragyog a fényem!

hát tehetek én arról, hogy boldog vagyok?

 

emlékszem arra az estére, és emlékezni is akarok rá, amikor azt mondtam megint, lehet, hogy el fogom hagyni. emlékszem, hogy fúrta a hajamba az arcát, ahogy kapkodta a levegőt a tüdejébe. akkor nagyon féltem, olyan volt kimondani azt az egy mondatot, mint lámpafény nélkül végigmenni egy erdei ösvényen, ahova a hold se süt be. nem akarom elhagyni, noha még mindig harmadik személyben beszélek róla, akkor is tudom, van még dolgunk együtt. csak nehezen békülök meg vele… ezzel a helyzettel, amibe belezuhantam, hatalmas feladat előtt állok, és kicsit sem segít, hogy ő percenként figyelmeztet rá, nem vehetem könnyedén. kicsoda ő, hogy megmondja: mostantól új életem van, és nem enged belőle kibúvót? mi volt a baj azzal, amit eddig éltem?

 

hogy egymásra találtunk, azt úgysem lehet letagadni, mindenki tudja, a családom, a barátaim, a szamarak a bakonyban, az utak pilisborojenő és a fővám tér között, még dani is tudja (köszönjük, freemail), és ezt egyáltalán nem bánom. de ettől még nem fodrulok ki önmagamból, senki kedvéért. és ezt nem írom le többet

Hírdetés