előzz, amíg én tárat cserélek

azt kérik, írjak még. azt kérik, menjek. vagy maradjak. azt kérik, csak annyi levegőt vegyek, amivel épp kihúzom fulladás nélkül. azt kérik, táncoljak a holdfényben, halkítsam le a hangom, csorbítsam ki éles késeimet. legyek türelmes, de most azonnal.
néha már hajlanék minden kérés teljesítésére. néha annyira vágyom egy kis békére, hogy mindenre képes lennék érte, ha csak kis esélyt is látnék rá, hogy megalkuvással nyugalmat nyerek magamnak. de bárki bármit ígér (mert ígérnek, kufárok jönnek és lelkemre alkudnak, licitálnak egymásra), ezt még mindig csak egyedül érhetem el. ezen kívül mindenben hajlandó vagyok kompromisszumot kötni (egyet kivéve, agyműtétre nem vállalkozom, senki semmit nem változtathat azon, ahogy gondolkodom).
ja, és még egy: csöndben nem létezem. mindegy már, milyen zene szól, operaénekes áriázik vagy csak én magam dúdolok mosogatás közben egy tankcsapda-nótát; a zenét nem adom semmiért. minden mást elvehettek tőlem, mert mindenem megvan, amire vágyom
mindenkinek ugyanazt mondtam a héten: addig nem írok, míg el nem felejtem, hogy olvassátok. erről ennyit hát.
 
mindennap tanulok valami újat. megtudtam, milyen kegyetlen és érzéketlen vagyok, milyen könnyen zúzom össze más élőlények lelkét a híres "tisztelek mindenkit’"-hozzáállásommal. azzal takarózom, hogy csak azt adom, amit én magam is kapni szeretnék: őszinteséget és tiszteletet, de képtelen vagyok a határok között lavírozni. nem is értem, miért nem vert még laposra senki; igazán megérdemelném. bár, annyit már tudok magamról, hogy nem tanulok a hibáimból (sem). fölösleges lenne annyi energiát rám pazarolni. talán, idővel, ha Isten megáld még egy kis türelemmel, jutok valamire ebben a tüskés, zsúfolt világban…
néha félek, hogy a lelkem könnyűnek találtatik majd, és olyankor könyörögni vágyom, jöjjön valaki és mentsen ki a bűnből. de tudom, ez nem olyan bűn, amiből (akár segítséggel is) szabadulni lehet. megkaptam ezt az életet, és megszerettem (valahogy úgy, mint a fekete N81-esemet; eleinte idegenkedtem tőle, túl elegáns és drága volt, de aztán meghallottam a hangját, kezembe fogtam, és rájöttem, egész jól működünk együtt). nem szeretném most már elveszíteni, de arra is vigyázok, ne tegyem jobban tönkre, mint a saját tulajdonomat. huh, végiggondolom csöndben ezt a mondatot, és érzem, milyen nehéz. szükségem lenne némi megerősítésre, hogy jól csinálom, de egyelőre csak figyelek, mert amit idáig visszakaptam, az nem nekem szólt. ez a pár nap hegymenet volt szembeszélben és esőben. most körülnézek, hová jutottam, és látom, mennyi sebet ejtett rajtam ez a hét – s mennyi bajt okoztam én másoknak. most már nem mentegetőzöm, nem várom senkitől. hogy bocsánatot kérjen, magyarázatot adjon vagy válaszokat. most mélyet lélegzem, és óvatosan elindulok tovább. késő lenne már megindokolni, mi olyan nagyon szép abban, amit írok vagy hogy miért nem kaptam meg azt a két-három pofont, ami akkor járt volna nekem. azt sem tudom ésszel fölérni, miért fáj annyira, hogy Tibi elment. sokmindenre gondolok, amire nem szabadna; nehéz dolog a barátság, akármekkora áldás is, azért nyögöm a súlyát (nem, nem csak Tibi miatt, miatta egyáltalán nem, hiszen nem a barátom, csak egyik szó hozza magával a többit, és hagynom kell mindet beszélni). legkönnyebben azt a romantikát értem meg, amit Bori szavaiból kiérzek (talán mert ez az érzés olyan titkosan közel áll hozzám)
 
mindennap tanulok valami újat. azt hittem, tükör vagyok, és így saját magam elrejthetem a világ elől (miért is akarna látni engem a világ). azt még értem, mikor és hol lettem átlátszó, de félek, már késő. csak remélem, hogy aki látja dobogni a szívem, kíméletes lesz és lábujjhegyen halad el mellettem

nem én írtam

I’ve come up to meet you, tell you I’m sorry
You don’t know how lovely you are
I had to find you, tell you i need you
Tell you i set you apart

Tell me your secrets and ask me your questions
Oh, let’s to back to the start
Running in circles, coming up tails
Heads on a science apart

Nobody said it was easy
It’s such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be this hard
Oh, take me back to the start

I was just guessing at numbers and figures
Pulling the puzzles apart
Questions of science, science and progess
Do not speak as loud as my heart

But tell me you love me, come back and haunt me
Oh and i rush to the start
Running in circles, chasing our tails
Coming back as we are

Nobody said it was easy
Oh, it’s such a shame for us to part
Nobody said it was easy
No one ever said it would be so hard
I’m going back to the start

 
Az emberek ilyeneket írnak, és panaszos hangon, gitár- vagy zongorakísérettel adják elő. én meg bénultan hallgatom. ki mondta, hogy szeretni, hogy élni könnyű? ezen csodálkoznak? sajnáltatják magukat?
próbálom élni az életemet, befogom a számat és csinálom a dolgomat. és meglepődöm, ha fájdalmat érzek – de maradjak csöndben, hiszen másnak sokkal jobban fáj…
nem is baj. hiszen sírni ugyanannyira könnyű, mint megoldást keresni. választhatom azt is, hogy összeszorítom a fogam és megyek előre.
 
tudom, hogy kegyetlen vagyok, és nem sajnálom. azt sajnálom, hogy nem beszélhetek arról, amiről most szeretnék

0.02

fölraktam a lányokat a buszra, innentől enyém az éjszaka
 
szeretem őket. szeretem, hogy olyanok, amilyenek, hogy bármennyire is különbözünk, mégis megtaláljuk a közös hangot, tudom, hogy összetartozunk, és ezt senki el nem veheti tőlünk. nem is tudom leírni ezt az érzést… a büszkeséget, amikor sanyi utánuk néz, és elismerően mondja: kedves lányok… tudom, hogy nem ezt akarja mondani, és ha nem én ülnék mellette, még talán ki is csúszna a száján a megjegyzés, de így is értem.
fantasztikus, hogy két ilyen társam van
csodálatos este volt, én mégis végig azon gondolkodtam, miért nem lehet velem a párom, akivel táncolni szeretnék, beszélgetni, nevetni, akit szeretnék boldoggá és gazdaggá tenni. tudom, hogy nem jól szeretem őt, hiába nem akarom bántani, nehezen tolerálom az érzékenységét (mert aki engem szeret, legyen tökéletes), és fogalmam sincs róla, hová vezet ez a kapcsolat, de azt tudom, hogy van még időnk. nem félek. mindenféle dolog jár a fejemben. a barátaim kérdezik, mi van danival, gondolok-e rá. hát persze. most is eszembe jutott, mikor eljöttem az oktogonon a török étterem előtt, ahol nyár elején annával, greggel és krisszel vacsoráztunk. kicsit sem vert gyorsabban a szívem, csak fölvontam a vállamon a táskát, és mentem tovább. nem hiszem, hogy hasonlítgatnom kéne egyik történetet a másikhoz; jobban tisztelem a valóságot ennél. most boldog vagyok. annyira boldog, hogy az ujjaim nem tudják elég gyorsan megtalálni a helyes billentyűt, mert a gondolataim minduntalan elkalandoznak. az előbb majdnem fejtegetni kezdtem, milyen lehet, ha felnőtt ember egyik párkapcsolatát a másikhoz méri…
attól félek, túl régóta kalandozom ezen a bolygón, nagyon sok emberi szokás ragadt már rám
apropó kalandozás: látom a jeleket, érzem mindet a bőrömön. el kell menni. ausztrália hív engem, úgy, ahogy írország hívott másfél éve. nincsenek kétségeim – bárcsak minden utam ilyen tiszta és világos térképet követne
 
s most nem megyek bele a kérdésbe: vajon tényleg ilyen érzés boldognak lenni? nincs más mód, más szín, más zene? nem lehet boldogság, amikor más ritmusra dobog a szívem? ki mondja meg, melyik az igazi?
 
tudom, hogy minden mondat, amit most leírtam, hat másikat indít el. ezt akartam (hagynám ezt ahogy leírtam, egy szóban, de akkor kiderülne…)

napok

2009. november
h K s c p s v
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...