előzz, amíg én tárat cserélek

azt kérik, írjak még. azt kérik, menjek. vagy maradjak. azt kérik, csak annyi levegőt vegyek, amivel épp kihúzom fulladás nélkül. azt kérik, táncoljak a holdfényben, halkítsam le a hangom, csorbítsam ki éles késeimet. legyek türelmes, de most azonnal.
néha már hajlanék minden kérés teljesítésére. néha annyira vágyom egy kis békére, hogy mindenre képes lennék érte, ha csak kis esélyt is látnék rá, hogy megalkuvással nyugalmat nyerek magamnak. de bárki bármit ígér (mert ígérnek, kufárok jönnek és lelkemre alkudnak, licitálnak egymásra), ezt még mindig csak egyedül érhetem el. ezen kívül mindenben hajlandó vagyok kompromisszumot kötni (egyet kivéve, agyműtétre nem vállalkozom, senki semmit nem változtathat azon, ahogy gondolkodom).
ja, és még egy: csöndben nem létezem. mindegy már, milyen zene szól, operaénekes áriázik vagy csak én magam dúdolok mosogatás közben egy tankcsapda-nótát; a zenét nem adom semmiért. minden mást elvehettek tőlem, mert mindenem megvan, amire vágyom
mindenkinek ugyanazt mondtam a héten: addig nem írok, míg el nem felejtem, hogy olvassátok. erről ennyit hát.
 
mindennap tanulok valami újat. megtudtam, milyen kegyetlen és érzéketlen vagyok, milyen könnyen zúzom össze más élőlények lelkét a híres "tisztelek mindenkit’"-hozzáállásommal. azzal takarózom, hogy csak azt adom, amit én magam is kapni szeretnék: őszinteséget és tiszteletet, de képtelen vagyok a határok között lavírozni. nem is értem, miért nem vert még laposra senki; igazán megérdemelném. bár, annyit már tudok magamról, hogy nem tanulok a hibáimból (sem). fölösleges lenne annyi energiát rám pazarolni. talán, idővel, ha Isten megáld még egy kis türelemmel, jutok valamire ebben a tüskés, zsúfolt világban…
néha félek, hogy a lelkem könnyűnek találtatik majd, és olyankor könyörögni vágyom, jöjjön valaki és mentsen ki a bűnből. de tudom, ez nem olyan bűn, amiből (akár segítséggel is) szabadulni lehet. megkaptam ezt az életet, és megszerettem (valahogy úgy, mint a fekete N81-esemet; eleinte idegenkedtem tőle, túl elegáns és drága volt, de aztán meghallottam a hangját, kezembe fogtam, és rájöttem, egész jól működünk együtt). nem szeretném most már elveszíteni, de arra is vigyázok, ne tegyem jobban tönkre, mint a saját tulajdonomat. huh, végiggondolom csöndben ezt a mondatot, és érzem, milyen nehéz. szükségem lenne némi megerősítésre, hogy jól csinálom, de egyelőre csak figyelek, mert amit idáig visszakaptam, az nem nekem szólt. ez a pár nap hegymenet volt szembeszélben és esőben. most körülnézek, hová jutottam, és látom, mennyi sebet ejtett rajtam ez a hét – s mennyi bajt okoztam én másoknak. most már nem mentegetőzöm, nem várom senkitől. hogy bocsánatot kérjen, magyarázatot adjon vagy válaszokat. most mélyet lélegzem, és óvatosan elindulok tovább. késő lenne már megindokolni, mi olyan nagyon szép abban, amit írok vagy hogy miért nem kaptam meg azt a két-három pofont, ami akkor járt volna nekem. azt sem tudom ésszel fölérni, miért fáj annyira, hogy Tibi elment. sokmindenre gondolok, amire nem szabadna; nehéz dolog a barátság, akármekkora áldás is, azért nyögöm a súlyát (nem, nem csak Tibi miatt, miatta egyáltalán nem, hiszen nem a barátom, csak egyik szó hozza magával a többit, és hagynom kell mindet beszélni). legkönnyebben azt a romantikát értem meg, amit Bori szavaiból kiérzek (talán mert ez az érzés olyan titkosan közel áll hozzám)
 
mindennap tanulok valami újat. azt hittem, tükör vagyok, és így saját magam elrejthetem a világ elől (miért is akarna látni engem a világ). azt még értem, mikor és hol lettem átlátszó, de félek, már késő. csak remélem, hogy aki látja dobogni a szívem, kíméletes lesz és lábujjhegyen halad el mellettem

napok

2009. november
h K s c p s v
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30  

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...