de most, szinte egyik pillanatról a másikra, mindezt elnyomta az az érzés, ami a családomat fenyegető rémséget borítja.
úgyis leírom, akárhogy is hangzik, és lehet, hogy sosem olvasom újra. nem magamat sajnálom, nem emésztődöm, nem moralizálok. talán még csak nem is gondolkodom. szembenézek a félelemmel, ahogy tennünk kell, mert ez az egyetlen módja, hogy felülkerekedjünk rajta.
valahol budapesten, egy klinika steril szobájában, egy plexidobozban fekszik egy kisfiú. alig több, mint egy kiló, emberi mértékkel mérve fejletlen, az emberi világhoz mérve sérülékeny. és mégis itt akart lenni. a lélek, aki feladatul kapta, hogy közénk jöjjön, ebben az aprócska testben kénytelen nekiindulni az útnak. mindenfélével nyugtatom magam, mert én már csak ilyen vagyok: nincsen egyedül, hiszen mindent megteszünk (az orvosok, ápolók, a család és a barátok), hogy segítsünk rajta. ez a második gondolatom.
az első még mindig túl kegyetlen. hogy a kishúgom, törékeny és kőkemény, de nem sérthetetlen, a férje alkotta kis burkon kívül minden veszélynek kitéve ott van karanténban. és -noha most már nem vezetnek belé csöveket, hogy szerveit működni segítsék- én most így képzelem el őt. tudom, hogy nem szabad. arra kell gondolnom, hogy sétál, beszélget velünk, erősödik. nem idézek meg többé gonosz árnyakat, nem álmodom arról, amitől félek (nem, ikább virrasztok, amíg tudok, hogy a szörnyek senkit ne támadhassanak meg álmaimban). de ezt gondolom, és nem hiszem, hogy tehetek mást.
persze mindent megpróbálok, és segítünk egymásnak, ahogy tudunk. érzem, hogy nem vagyok egyedül, és ez most nagyon fontos – itt üzenem minden barátomnak, hogy köszönöm az elmondott imákat, köszönöm, hogy telefonáltok, hogy velünk vagytok. nem is kérhetek ennél többet
két napja még egész másról akartam írni, a saját kis nyavalyáimról, dilemmákról, amiket fontosnak hittem, mert annyi gondot okoztak a környezetemben, hogy képes voltam elvakultam csak ezeket látni; de most egész másképp gondolom. elveszíthetek és megtalálhatok barátokat, szerelmet, akár a saját utamat is, de az biztos, hogy ez az élet, amibe csöppentem, nem rólam szól. távolról sem… és az, aki nem ért velem egyet, jobb, ha saját lelkébe néz ezegyszer
vannak még mondatok, amiket le akarok írni, de félek, nem illenek ide. talán nem is szabad, hogy ezeket mindenki lássa, mert az emberek megijednek attól, amit nem értenek, és én senkit nem szeretnék most zavarba hozni. az, hogy nyilvános felületen személyeskedjek, most túl nagy luxus, ráadásul teljesen szükségtelen. amíg nem tudom, mit és hogyan kell mondani, jobb, ha nem beszélek a levegőbe.
szeretlek titeket, és ebből nem is fogok titkot csinálni. mindenkit másképp és mégis egyformán. lehet, hogy rossz ember vagyok…
ánosi juci 