jó és rossz

egyedül lenni jó is meg rossz is. jó kucorogni a takaró alatt egy könyvvel, ami lefoglal, új világokat építeni, ahogy az író rakta a szavakat egymás után, és összefogta őket valami fura kötőanyaggal, gondolatokkal, saját vérével, Isten tudja, mivel. jó ülni a gép előtt, írni, csipkekombinéban (a lila szatént más alkalmakra tartogatom, és különben is, ezt összemostam valamivel, egy sárga lepedővel, azt hiszem, és most már nem hófehér, amilyennek a nagyanyám őrizte évtizedeken át, most már hamarosan csak portörlőnek lesz jó), kardigánban és zokniban, mert fázom. mindig fázom, mert sűrű a vérem, és lassabban melegít, hiába mozgok, tornázom – nem látom a kurzort, ezért nem tudom abbahagyni az írást, észben kell tartanom, melyik billentyűt ütöttem le legutoljára, különben eltévedek – egyébként pedig hideg van, igaz, csak este nyolc múlt, de hamarosan lekapcsolják a központi fűtést, és ettől a gondolattól fázom. vagy mert fáradt vagyok, simán, a négynapos migréntől nem tudok aludni, lehet, hogy a szervezetem megtanulta hibernálni magát, nem is kellene ellene küzdenem, lehet, hogy jobb lesz… jó ilyenkor beszélgetni valakivel, aki annyira nyugodt, hogy szinte szégyelli az ember, ha valamin felhúzza magát. csak hallgatom, amit mond, nem is a szavait, csak a hangját, a hangsúlyok, a dallam megnyugtat, már magam sem értem, minek volt az a hisztéria, hiszen a béke magától értetődő, az idegeskedés pedig nem az.jó, hogy hangos-pirosra festhetem a körmöm, mert addig sem gondolkodom, és most látom, tényleg volt értelme, ha néha lenézek az ujjaimra írás közben. ez jó.
jó megérteni, mi történik. hiszen ezt akartam mindig, pont ezt a házat, ezt a levegőt, ezeket a hangokat, illatokat. a kertet, a kutyát, az utat… a cserépkályhát, a munkát, amivel mindez együtt jár, ez most nem kaland, ezt én csinálom, ez az én döntésem. ezt az embert akartam, aki este magához ölel, nem szorosan, kényelmesen csak, hogy még épp jó legyen, és akinek a szemében látom, mit érez. én nem akarok senkit megmenteni, de bárki megpróbálhatja, milyen valakit boldoggá tenni. nekem ez jó és ezt akartam. akarom, akar, akarni. szabad nekem ilyeneket mondanom? hogyan is lehetne, mikor kancsóból iszom a teát, és megmondom, ha nincs kedvem valamihez. nem mosolygok, ha nem vagyok vidám, nem játszom szerepet, nem válok senki mássá, senki kedvéért. vagy tényleg mindenki ezt csinálja? nem, nem hiszem, akkor már rég kihalt volna ez a szomorú, kegyetlen, ostoba faj.
nagy a csönd, zajongani kéne, zenét hallgatni, énekelni, átmenni a szomszédba, tenni valamit, amitől kipukkad a csöndbuborék. de nem merem mégsem. vagy nem akarom.

Hírdetés

kicsi, gyere velem…

akkor most elmondom.
tegnap megint megkérdezte. persze, az én hibám az egész, tudni akartam, mit kér a szülinapjára, és ő azt felelte, a kezemet. és akkor csak azért nem mondtam igent, mert karambolt idéztünk volna elő a Bécsi úton. s erre most nincsen magyarázat. hogy miért szakadt el bennem valami, hogy miért menekülök ebbe a szerelembe, mikor nagy ívben el is kerülhetném. de hát miért is kellene magyarázkodnom? ha valakihez hozzá akarok menni, az miért ne lehetne ő, aki engem akar, olyannak, amilyen vagyok, s akivel békében képes lennék leélni az életemet… és mégis, most is, ahogy leírom, tudom, hogy tilosban járok. megfizetem még az árát….

misi ma rajtam is elkövette kötelező ugratásai egyikét: fizikai és szellemi teljesítőképességem határát megérezve álnéven fölhívott, hogy valaki más hibáját számonkérje rajtam. nem kapcsoltam azonnal, mert teljesen tiszta volt a lelkiismeretem, minden kérdésre volt válaszom. de aztán fölismertem a hangját… elhatároztam, hogy nem átkozom meg – végül is kirabolták a lakását meg minden -, de még nem biztos, hogy szó nélkül lenyelem a merényletet.

soha többé nem akarok menstruálni. valaki vigye odébb a  holdat!

újév

huh, ma sem csináltam semmit. barom nehéz volt, de megálltam két napig, hogy ne dolgozzak, ne takarítsak (túl sokat), ne gondolkozzak. hogy ne menjek sehová, azt kicsit könnyebb volt megszervezni, hiszen egy hete már annyira fáj a hátam, hogy kerülök minden fölösleges mozgást. persze most mindjárt elkezdek magam ellen besuélni, de az vesse rám az első követ, aki soha…

szóval erőt gyűjtök az évkezdéshez. amennyire kevés hűhót csaptam a búcsúztatás körül, most kicsit mintha törleszteni szeretnék az időnek, amiért nem adtam meg a kellő tiszteletet. elénekeltem a himnuszt, de az nem a szilveszternek szólt, hanem a nemzetemnek. igenis vártam kétezer-tízet. az elmúlt pár hónapban új jelentést társítottam a "változás" szóhoz. már nem vagyok teljesen biztos benne, hogy történik. vagyis.. persze, biztos vagyok, de kezdem érezni, hogy nem csak történik, hanem csinálni is kell. és ezt most én csinálom. most a grammatika részleteibe ne menjünk bele, hogy mi is van cselekvést, történést, létezést jelentő szófajokkal, és azok alkategóriáival. nem az számít. az számít, hogy -noha rettentő gyorsan történik minden- képes vagyok használni ezt az életet. minden nap legalább félórát gondolkozom azon, hogyan lehetne kicsit jobban csinálni. talán ez nem nagy dolog, mások reggeltől estig mást sem tesznek, mint világmegváltó eszméken törik a fejüket, de tőlem igenis nagy teljesítmény. nem a gödör alján ébredek reggel, nem egy sötét alagútban kúszom nap mint nap. süt rám a nap és ezegyszer hagyom. nem érdekel, hogy mindenki engem néz a fényben, sőt. csak nézzenek. vegyék csak észre, hogy szép vagyok és erős. és aki eddig mellettem volt, az most velem örül, aki pedig elhagyott, az most már ne bánkódjon.

be kell vallanom, fél szemmel a tévét nézem, és nem teljesen adom át magam az írásnak. csak három dolgot akartam ma leírni, az egyik az volt, milyen csodásan eseménytelenül telik ez az éveleji hosszú hétvége. a második, hogy -bár arra nem volt erőm, hogy fölüljek a vonatra és hazamenjek- este áthívtam a barátnőmet, rubint rékát, és eltöltöttünk együtt huszonegy csodás percet. holnap megint jön (persze, ha az ízületeim még bírják). remélem, bori nem bántódik meg, amiért nem vele voltam. lesz még alkalom..

a harmadik pedig a kisfiú a dobozban. Csanád, az unokaöcsém. most pedig megnyomom a mentés gombot