jó és rossz

egyedül lenni jó is meg rossz is. jó kucorogni a takaró alatt egy könyvvel, ami lefoglal, új világokat építeni, ahogy az író rakta a szavakat egymás után, és összefogta őket valami fura kötőanyaggal, gondolatokkal, saját vérével, Isten tudja, mivel. jó ülni a gép előtt, írni, csipkekombinéban (a lila szatént más alkalmakra tartogatom, és különben is, ezt összemostam valamivel, egy sárga lepedővel, azt hiszem, és most már nem hófehér, amilyennek a nagyanyám őrizte évtizedeken át, most már hamarosan csak portörlőnek lesz jó), kardigánban és zokniban, mert fázom. mindig fázom, mert sűrű a vérem, és lassabban melegít, hiába mozgok, tornázom – nem látom a kurzort, ezért nem tudom abbahagyni az írást, észben kell tartanom, melyik billentyűt ütöttem le legutoljára, különben eltévedek – egyébként pedig hideg van, igaz, csak este nyolc múlt, de hamarosan lekapcsolják a központi fűtést, és ettől a gondolattól fázom. vagy mert fáradt vagyok, simán, a négynapos migréntől nem tudok aludni, lehet, hogy a szervezetem megtanulta hibernálni magát, nem is kellene ellene küzdenem, lehet, hogy jobb lesz… jó ilyenkor beszélgetni valakivel, aki annyira nyugodt, hogy szinte szégyelli az ember, ha valamin felhúzza magát. csak hallgatom, amit mond, nem is a szavait, csak a hangját, a hangsúlyok, a dallam megnyugtat, már magam sem értem, minek volt az a hisztéria, hiszen a béke magától értetődő, az idegeskedés pedig nem az.jó, hogy hangos-pirosra festhetem a körmöm, mert addig sem gondolkodom, és most látom, tényleg volt értelme, ha néha lenézek az ujjaimra írás közben. ez jó.
jó megérteni, mi történik. hiszen ezt akartam mindig, pont ezt a házat, ezt a levegőt, ezeket a hangokat, illatokat. a kertet, a kutyát, az utat… a cserépkályhát, a munkát, amivel mindez együtt jár, ez most nem kaland, ezt én csinálom, ez az én döntésem. ezt az embert akartam, aki este magához ölel, nem szorosan, kényelmesen csak, hogy még épp jó legyen, és akinek a szemében látom, mit érez. én nem akarok senkit megmenteni, de bárki megpróbálhatja, milyen valakit boldoggá tenni. nekem ez jó és ezt akartam. akarom, akar, akarni. szabad nekem ilyeneket mondanom? hogyan is lehetne, mikor kancsóból iszom a teát, és megmondom, ha nincs kedvem valamihez. nem mosolygok, ha nem vagyok vidám, nem játszom szerepet, nem válok senki mássá, senki kedvéért. vagy tényleg mindenki ezt csinálja? nem, nem hiszem, akkor már rég kihalt volna ez a szomorú, kegyetlen, ostoba faj.
nagy a csönd, zajongani kéne, zenét hallgatni, énekelni, átmenni a szomszédba, tenni valamit, amitől kipukkad a csöndbuborék. de nem merem mégsem. vagy nem akarom.

napok

2010. január
h K s c p s v
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031

“Nem énekelek, inkább sírok!”

...hypocrites, you're all here for the very same reason...