reggel hétkor arra ébredek, hogy egy hangya mászik az arcomon. esik az eső, a völgyet belepi a hideg pára. nem bírom magam megkeményíteni, hogy mindez leperegjen rólam; belém fészkel és kikezdi a -nem a lelkemet, az már rég kővé vált; na mindegy.
a héten Lacika halálhírét kaptam Danitól. vagy másfél éve nem találkoztunk, nincs bennem más kép róla, csak ahogy az erkélyen állunk a fülledt nyári estében, fújja a füstöt és összeesküvés-elméleteket szövöget. meg ahogy a Tisza partján bóklászunk, valami nagyon sötét épületek még sötétebb árnyékában, a bajt keresi, mindig a bajt keresi. aznap csináltam pár fotót, de mindig eltakarta az arcát, nem tudom, megvannak-e még azok a a képek.
hogy mi lehetett, ami még ennél is jobban megtörte Danit, azt nem tudom, kicsit aggódom érte.
látom azt a kisfiút, aki élete eddigi négy hónapja alatt csupán két hetet töltött otthon. budapest kórházait és a rohamkocsik által bejárt utakat jobban ismeri, mint saját kiságyát. s míg ő a puszta levegőért küzd erején felül, addig az élet megy tovább. édesanyja összeszorított fogakkal áll a forgatagban, és nem tudom, hogyan csinálja, hogy semmi sem sodorja el őket. én nagyon félek és nagyon szégyellem magam, hogy nem tudok erősebb lenni. egyedül érzem magam.
"igyekezz, az égbolt zár" – s valóban, Európa zárva van. most kellene a Marsra menni, amíg még nem késő.
emlékszem, hogy állt a bejáratnál Szumó, a szőrös angyal, mikor Csanád születésének hírét kaptuk. valahonnan megérezte, hogy úrnője támogatásra szorul, bekéredzkedett és leült mellé a földre
békére vágyom
ánosi juci 