idén

tavaly ilyenkor kánikula volt. ragadós lett a bőrünk a napsütésben, a tüdőnk forró levegőt nyelt csak és kapkodott. tavaly ilyenkor a tükör előtt álltam, félhomályban az este küszöbén, szemem alatt lila karikák, hasztalan próbáltam a kimerültség jeleit lesöpörni magamról. a hajós andráséval szomszédos asztalnál ittuk a jégereket a kertemben, és az estének sehogy sem akart vége lenni. tavaly ilyenkor fehér atlétában és magassarkúban flangáltam a nyóckerben, a telefon egyre csak csörgött, vagy éppen rossz volt és a nagy hőségben szinte magam is felolvadtam. a bugyborékoló aszfaltba ragadt életek hangjait hallgattam, idegen lábnyomokat kerülgettem a porban. nem emlékszem, miről beszélgettünk, de már nem is számít. aminek meg kellett történnie, azt nem felejtem el, danit, ahogy ült az ágy szélén és telefonált, almát, aki kényeskedve lépegetett végig rajtam, emlékszem a trolira, a baross utcában a játékgépek zajára, nem lehetett cigit kapni; emlékszem mindenkire, aki a szemembe nézett, greg szakállára, kriszre, aki egy harapással eltüntette a megmaradt fél gyrosomat.
nem akarok nem emlékezni.
idén még nem is néztem tükörbe, mert nem volt rá szükségem

Hírdetés